Katalin több, mint tíz évig gondozta beteg édesanyját. A gondozási feladat számos kihívást jelentett számára, de minden nehézség ellenére meg tudott maradni a szeretetben. Arról beszélgettünk, vajon mi a beteggel való szeretetteljes kapcsolat titka?
– Hogyan vállalta fel a gondozást?
– Valójában nem volt más választásom, mivel édesanyám egyedül élt, és nincsen testvérem. Eleinte ritkábban jártam hozzá, hetente egy-kétszer, de ahogy az állapota romlott, hetente akár négyszer is elmentem hozzá. Az utolsó években, amikor már intenzív fizikai gondozást kívánt, külső segítséget is igénybe vettem.
– Miért volt fontos Önnek a külső segítség?
– Mindenképpen tehermentesítést jelentett. Nagyon jó volt olyan szempontból is, hogy édesanyám számára kicsit „ablakot nyitott” a világra. Számomra azért is fontos volt, mert biztonságban tudhattam édesanyámat, így olyan programokra is elmehettem, amelyek több naposak voltak.
– Tudatosan szánt időt a feltöltődésre?
– Igen. Tudtam, hogy ha nem teszem, nem tudok helyt állni édesanyám mellett. Nagyon nehéz múltbeli emlékek terhelték a kapcsolatunkat, így időről időre szükségem volt távolságot venni, tudatosan töltődni, kiszakadni a gondozási helyzetből.
– Mi volt a legnehezebb az Ön számára a gondozási helyzetben?
– Talán az, hogy újra egyfajta gyerek-szerepbe kerültem. Édesanyám nem tudott másként tekinteni rám, mint gyerekre, ami persze sokszor konfliktusokhoz vezetett. Mindenben aprólékosan elmagyarázta, mit, hogyan tegyek. Nehéz volt ebben határokat húzni. Azt hiszem, évek kellettek ahhoz, hogy megküzdjünk ezzel, és eljussunk a kölcsönös tiszteletig. Nekem is be kellett járnom egy utat, amíg el tudtam fogadni őt olyannak, amilyen. De fontos volt az is, hogy ezt ő is megtegye.
– Hogyan érte el ezt?
– A legfontosabb lépés az volt, amikor felvállaltam előtte a saját igényeimet, és azt, hogy mit tudok nyújtani, és mi az, amit nem. Ez után már inkább párbeszéd zajlott közöttünk. A teljesíthetetlen elvárások lassan számomra is fontos kérésekké szelídültek.
– Sokszor saját valódi szükségleteinket is nehezen ismerjük fel. Volt-e segítsége ebben? Támogatta-e Önt valaki a gondozói szerepben?
– Igen. Azt hiszem, sokat segítettek a barátaimmal való beszélgetések. Fontos számomra a csend, a természet, az egyedül töltött időben is sok mindent újra gondoltam. De gyakran kértem tanácsot, szükségem volt lelkigondozói, mentálhigiénés segítségre is.
– Miben segítette Önt ez?
– Mindenekelőtt abban, hogy le tudjam tenni a terheimet, de abban is, hogy ne forogjak önmagam körül, és magamtól is távolságot tudjak venni, őszintén átgondolva, mi az, amiben nekem kell növekednem.
– Volt-e a gondozási helyzetnek pozitívuma?
– Akkor nehéz volt felfedezni, főleg az elején, de aztán lassan rájöttem, hogy értékeket is hordoz. Például, mivel sok időt töltöttünk együtt, alkalmat adott arra, hogy jobban figyeljünk egymásra, és jobb legyen a kapcsolatunk. Hogy rendezzünk olyan problémákat, amelyekkel eddig nem akartunk szembenézni. Hozzáteszem, ehhez is fontos volt a külső, mentálhigiénés segítség. Hálás vagyok, hogy végül szeretetben tudtam elengedni anyukámat.
– Meg tudná fogalmazni, mi segítette elő, hogy meg tudjon maradni a szeretetben a kihívások ellenére?
– Szerintem összességében azok a dolgok, amelyeket már említettem: mindenek előtt, hogy időt szántam önmagamra, aztán a baráti támogatás, a lelkigondozói segítség, de szükség volt édesanyám nyitottságára is, hogy meg tudjuk beszélni a felmerülő problémákat. A gondozási helyzetben tapasztaltam meg, hogy a szeretetnek milyen sok arca van.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2016.11.30.
