Akkor is, ha betegek vagyunk. Doszkocs Zsuzsa lélegeztetőgépes festőművész az alkotás, megajándékozottság, és ajándékozás útjáról mesél, munkái által az élet örömét osztja meg velünk. A szoba falát csodálatos képek díszítik, Zsuzsa mély átéléssel, derűsen beszél hivatásáról.
– Régóta élsz a Szent János Kórház Légzésrehabilitációs Osztályán, hogyan kerültél ide?
– ’99-ben kerültem ide, miután 98 augusztusában kómába estem. Mivel gyermekkorom óta izomgyengeségben szenvedek, akkor eljutottam egy súlyos periódusba. Már nagyon nehezen lélegeztem, és egy tüdőgyulladást követően a Korányi Kórházban gégemetszést kellett végrehajtani rajtam. Igyekeztünk, hogy ne kelljen folytonosan lélegeztetőgépen maradnom – 4 hónapig voltam az intenzíven -, de sajnos ez már nem volt megvalósítható. Ekkor mondták, hogy döntsem el, hogy hová szeretnék kerülni, mert haza már nem mehettem, hiszen az ápolásom otthon továbbra már nem lett volna megoldható. Már akkor idősödtek a szüleim. De hála Istennek, még élnek, minden héten bejönnek hozzám. Nekem jutott eszembe ez az osztály, mert láttam róla egy riportot a TV-ben, sok-sok évvel azelőtt, és az a riport nagyon megragadott. Ezért javasoltam, hogy nézzék meg ezt a helyet. Nagy szerencsém volt, hogy fel tudtak venni, hiszen az osztály alapvetően a gyermekbénulásban szenvedők részére készült, mégis bekerülhettem. Jelenleg nagy probléma, hogy nem tudnak felvenni új beteget, pedig minden évben sokan jelentkeznek. Az osztályt az elsorvadás fenyegeti. Pedig továbbra is agy szükség van rá. Mióta itt vagyok, mi, betegek, mindig félünk attól, hogy vajon meddig maradhatunk, és imádkozunk, hogy tudjanak még segíteni több, hasonló helyzetben levő embernek. Ha én akkor rég nem kerülhettem volna ide, nem biztos, hogy most itt beszélgetnénk, és nem biztos, hogy több száz képem elkészülhetett volna…
– A festést idekerülésed után kezdted?
– Nem. Amikor lerobbantam annyira, hogy nem tudtam már dolgozni, először kötöttem, hímeztem, de lassanként az is nehézzé vált. Egyre nehezebben tudtam a kezemet emelni. Meg már nem volt olyan inspiráló a kézimunkázás. Mindenféle mintát megtanultam, például norvég mintát, hamis norvég mintát, a hímzésben a buzsákit, mindent szerettem csinálni, de igazán az volt egy nagy fordulat, amikor a húgom az első zsírkréta készletet megvette. Az első rajzom igazán inspiráló volt számomra. Egy törött szárnyú sas madarat ábrázol. Engem is megdöbbentett, milyen jól sikerült, hiszen én nem művészeti vonalon tevékenykedtem. Lehet, hogy ez a betegség éppen jókor jött… Számítógép programozó voltam, tehát nem tanultam rajzolni. Az összes, ami a rajzhoz kötött, az volt, hogy amikor elkezdtem dolgozni, festettem kalocsai tányérokat. Ez talán mutatta, hogy ez az irány se lett volna rossz, de végül a számítástechnika felé fordultam. Miután elkezdtem festeni, egyre komolyabbak lettek a képeim. Otthon kezdtem el, de ott csak a zsír-, és pasztellkrétáig jutottam. Amikor bekerültem ide, az akkori professzorom, egy kárpátaljai ruszin professzor, elhozott az osztályra egy ruszin építészt, aki mutatott nekem ruszin templomokról rajzokat. Azok alapján készítettem egy sorozatot a ruszin templomokról, még krétával. Ezt követően, a Józsefvárosi Ruszin Önkormányzat szervezte meg az első kiállításomat. Ezután egyre többet rajzoltam és festettem. Az életemet teljesen kitölti a rajz. Ha nem rajzolok, vagy festek, akkor a honlapomat szerkesztem, csinosítom, szeretném, hogy minél többen megtalálják a rajzaimat, festményeimet.
– Mit jelent számodra az alkotás, a festés?
– Az egész napomat leköti. Ha festek, akkor nem lehetek olyan álmos, hogy elaludjak, nem lehetek olyan beteg, hogy félbehagyjam. Ha a honlapot csinálom, vagy írok, vagy tévézek, gyakran elalszom, még beszélgetés közben is el tudok aludni. De a festésbe nem tudok belealudni, mert az annyira fontos. Megpróbálom kihasználni mind a 24 órát… Amikor elkezdek egy képet, még én sem tudom, milyen lesz a vége. Akkor hagyom abba, amikor úgy érzem, hogy a tőlem várható legjobbat alkottam. De a kép szinte magától alakul. Hiába van a fejemben, hogy milyet szeretnék, nem biztos, hogy pont olyan lesz. Ezért érdekes a kép készítése, mert az elején nem tudhatjuk, mi sül ki belőle. Az ember közben gondolkodik, igyekszik jobbá tenni, nem lehet félbehagyni a felénél, hogy hát elég lesz egy rosszabb megoldás, hanem a festés közben mindig jönnek újabb dolgok, amik kiegészítik, és jobbá tehetik a képet.
– Úgy tűnik, hogy a kép születése olyan út, amelyet részben magad választasz, részben pedig ajándék, számodra is meglepetéseket tartogat.
– Igen, és ez nagyon jó. Ez benne a legjobb, az az inspiráció, ami közben jön. Ettől lesz érdekes a kép, és ezért van az, hogy soha nem unalmas egy kép készítése. Főleg, hogyha valami pályázatra készül, és azon gondolkodhatom, hogy mi lenne a legjobb a témához, mi illik hozzá leginkább. Ez mind nagyon érdekes.
– Miután elkezdtél rajzolni, tanított téged valaki?
– Nem, teljesen amatőr módon tanultam meg. Az, hogy végül eljutottam az olajfestésig, annak köszönhető, hogy a könyvekből olvastam a témáról, pl. hogy hogyan kell a kiegészítőket kezelni. De igazán nem tanított senki. Van egy galériás ismerősöm, aki járt nálam, és adtam is be képeket hozzá. Ő mondta, hogy ne nagyon próbáljak meg utánozni másokat, mert megvan az én utam, és azt próbáljam meg követni. Sokkal jobb a saját technikát, saját módszert követni, mert abból születhet meg igazán az egyéni stílus, ami nem másolható, vagy nem összekeverhető másokéval. Ezt a tanácsot igyekszem is megtartani. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem nézem meg, ha valami szépet látok! Nagyon szeretem például Dalí képeit. Egy művészettörténész beszélt nekem először Frida Kahlo-ról, mondta, hogy biztos ismerem, mert van hasonlóság a képeink között. Én addig nem is hallottam róla. Tőle kaptam az első könyvet Kahlo-ról. Az élettörténetében, és a képeiben fellelhető némi hasonlóság, főként a pasztellképeknél. Nagyon megdöbbentett az élete, hogy milyen beteg volt, és mégis sokat dolgozott. De nem érzem, hogy követném, és az ő képei persze nagyon mások. Én igyekszem földhöz ragadott lenni, és a természetességet ábrázolni, nem elvontan festeni.
– Nagy derű árad belőled, honnan fakad?
– Elsősorban a családból ered, a szüleimtől. És abból, hogy vannak körülöttem olyan emberek, akikre számíthatok, lelkiekben támaszkodhatok. Mindig megmentenek, amikor olyan helyzetben vagyok, hogy majdnem feladnám. Voltak nehéz napjaim, nehéz műtétjeim, amikor feladhattam volna. De a család annyi erőt ad! Nem hagyják, hogy elengedjem magam, vagy ne igyekezzek tovább, pl. biztatnak, hogy pályázzak, állandó késztetés van a részükről, hogy igen, csináljad. Nem kerülhetek depressziós állapotba, mert mögöttem vannak, és továbbsegítenek. Addig, amíg itt élhetünk, nagyon jó, bár elég sötét felhők gyülekeznek az osztály fölött. Eddig még mindig sikerült fennmaradni, és remélem, mások is ide kerülhetnek majd. Egy sziget ez a ház a betegekkel és nővérekkel, szinte családként élünk együtt.
– Ez a hely megtartó közösség is számodra.
– Igen, itt nem forognak a betegek, nővérek. Összetartó közösség vagyunk, ahol családtagok a betegek, és a nővérek is. Kár hogy egyre fogyatkozunk. Jobb lenne, ha többen lehetnénk, és többen kapaszkodhatnánk egymásba.
– Meg tudod mondani, összesen hány képet készítettél eddig?
– Valószínűleg több, mint ötszázat. Az interneten majdnem minden képem fenn van, de nincs benne minden illusztráció, vagy azok a képek, amelyeket még fotózás előtt elajándékoztam. Bárhol, ha kiállításom van, mindig illik ott hagyni egy festményt, vagy ajándékozni egy-egy fellépőnek… A képeim nagy része az édesanyáméknál van, egy kis része pedig itt a szobában. A honlapomon mindenki megtekintheti őket. (www.doszkocs-zsuzsa.hu)
– Nehéz megválni egy képtől?
– Én szívesen megválok egy képtől, mert akkor tudom, hogy látni fogják valahol, és ott bejárhatja a maga útját. El kell tudni engedni a képeket. Nekem az az örömöm, ha nem egy kosárba, vagy ládafiába gyűjtögetem, hanem minél több képem van a világban, és megismerik őket. A honlapomon ezért képeslapküldésre is van lehetőség, vagy le lehet tölteni a képeket háttérképnek. Öröm, ha sokan látják a képeimet. Az a cél, hogy másnak is örömet szerezzenek, úgy ahogyan én örülök annak, ahogyan elkészülnek. Édesanyámnak nehéz elengedni a képeket, mert nem lesz még egyszer ugyanolyan. Mindig mondom neki, hogy majd festek másikat, de az persze soha nem ugyanaz. Mondták már, hogy egy kép milyen jó, csináljam meg még egyszer. Soha nem lesz ugyanaz. Abban van a fejlődés, hogy mindig mást találok, és az az örömem nekem is, ha mindig más és más születik. A képeim témái is változatosak. Nagyon sok technikával festek, rajzolok. Kipróbáltam már a számítógépes technikát is, de abban még nagyon kezdő vagyok. Azt hiszem, az a lényeg, hogy nekem örömöt okozzon az alkotás. Azok a képek sikerülnek jól, amelyeknek örülök az alkotás közben. Ha egy témába belefeledkeznék, és csak azt csinálnám, valószínűleg megunnám, és robotszerűvé válna a munka. A változatosság ezt nem engedi. Vannak tájképeim, virágcsendéletek …, mindent szeretek megpróbálni, mert nekem az a jó, ha a képeim színesek, és érdekesek.
– Hogy telik egy napod?
– Nagyon későn kelek, bár kevesen vagyunk, sok idő egy beteg ellátása. 8-10 között ébredek, de az az igazság, hogy nagyon keveset alszom. Egyfolytában nem alszom többet 2-3 óránál, mert sajnálom az időt rá. Félek, hogy nem élek eleget. Úgy érzem, fontos dolgaim vannak, amelyeket meg szeretnék valósítani. Persze a szervezetemnek szüksége van az alvásra, ezért aztán néha elalszom…
– Mit szeretsz csinálni a festésen, honlapkészítésen túl?
– Régen rengeteget olvastam, méterekben olvastam a könyveket. Amit most filmként látok a tévében, mint pl. A Gyűrűk Ura, azt én már 30 éve olvastam. Most nincs időm olvasni. Volt olyan szakasz is, amikor rengeteg rejtvényt fejtettem. Most a festés, az alkotás kitölti az életemet. Szeretnék minél több embert megismertetni a képeimmel. Az életem a betegség miatt lelassult, az, hogy keveset alszom, azért is van, mert az alkotás nekem több időbe telik. Bár nem szájjal, lábbal festő vagyok, de csak úgy tudok festeni, ha kitámasztom a kezem, és csuklóból festek. Egy kép elkészítése így sokkal több idő, mint egy egészséges embernek.
– Számos kiállításon, pályázaton vettél részt, munkádat nívódíjjal is jutalmazták. De képeid nemcsak kiállításokon, vagy a honlapodon jelennek meg.
– A Bécsben megjelenő Magyarul Tanulók folyóiratba rendszeresen készítek illusztrációkat. Jó érzés az ajándékozás is. Például nemrég az Aprónép Alapítvány részére felnőtt beteg művészek ajánlottak fel képeket, ebben is részt vettem. Jó érzés látni, hogy a beteg művészek mennyire segítőkészek, és adakozók más betegek felé, pl. olyan céllal, hogy egy gyerekosztály kapjon egy gépet.
– Mit szeretnél átadni a képeiddel?
– Szeretném, hogyha látnák, hogy ilyen betegen is mennyi mindent meg lehet tenni, és milyen vidám lehet az élet azzal együtt, hogy az embernek nehéz a sorsa. Lehetnek persze sötét gondolataim – ezek is megjelennek, inkább a verseimben. Szeretném, hogyha az emberek azt látnák a festményeim által, hogy szép az élet, szép a világ, és jó benne élni!
Rembrandtnak vannak gyönyörű gondolatai erről – nem tudom pontosan idézni, de az egyik kiállításom megnyitójára bele is írtam a vendégkönyvbe -, hogy olyan sok csúnya dolog van a világban, miért csak azt ábrázoljuk, miért nem a szépet? Meg lehet nézni a képeit, ő ezt valóban át is adta, át is élte. Igyekezni fogok, hogy én is ezen az úton járjak tovább.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2014.05.04.
