Az ember élete kezdetén hosszú hónapokat tölt szótlanságban. Nem némaságban, hanem a szavak érési csendjében. Nagy öröm a családban, amikor a gyermek először szólítja anyját, apját, mamának, papának. Aztán az első szárnypróbálgatások következnek. Néven nevezi a dolgokat, kéz alá szelídíti a tárgyakat, mint Ádám a paradicsomi kertben. Megszületnek a szavak, melyek éppúgy bizonytalanok, mint az első, két lábon megtett lépések. Bizonytalanok, de mégis elindul az ember, hogy birtokba vegye velük a világot.
Szavaink nem a semmiből születnek, hanem a család „szövegkörnyezetéből”. Szinte az egész család ott bábáskodik körülöttünk, melyek éppúgy védettséget igényelnek, mint a cserépben növekvő virágaink. Csak gondos művelés után ültethetjük ki az emberek szeszélyesebb környezetébe. De egyszer csak mégis meg kell tennünk, hogy azután már szabadon, magukra találva fejlődhessenek.
Valamiként így voltak a tanítványok is Jézus közvetlen közelében. Tanulgatták a Mester szavait és tetteit, s azokat magukban — csöndben — érlelték, hogy annak idején majd megszólaltathassák és megélhessék.
„Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el világosságban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön.” A két párhuzamos mondatban a hangsúly növekvő nyomatékkal a második félre esik, amely a tanítványok feladatát hivatott körvonalazni.
Mit mondott Jézus sötétben? Mit súgott a tanítványok fülébe? Azt például, hogy a mennyek országa hasonlít a mustármaghoz és a szántóföld elásott kincshez (Mt 13,31—44), hogy az Atya a rejtekben is lát (Mt 6,4), hogy a Szentlelket azoknak adja, akik kérik tőle (Lk 11,13), hogy az ember elveszíti az életét, ha meg akarja menteni (Lk 11,13), hogy hetvenszer hétszer is meg kell bocsátani (Mt 18,22), hogy az egész törvény és a próféták a két parancson függ (Mt 22,40).
És valamiként így vannak a mai tanítványok is. Nincsen abban semmi szégyellnivaló, hogy hagyományos keresztény családban tanulgattuk mindazt, amit Jézus a tanítványok fülébe súgott. Ne engedjük megkísértetni magunkat attól a gondolattól, hogy az előttünk járt nemzedéktől kapott hit értéktelen. Némely írónknak, költőnknek talán azért van olyan ízes, szép nyelve, mert anyanyelvét szépen tudó és beszélő szülőktől tanulta. Nincs ez másként a hittel sem. A mai tanítvány hite is hívő emberek közösségében, koinóniájában tud igazán magára találni, megerősödni. Igen nagy ajándék, ha Jézus „sötétben” mondott és „fülbe súgott” szavait, igazságait olyan családban tanulgattuk, amelyben nemcsak szépen beszéltek az ő nyelvén, hanem szépen is éltek példája nyomán.
Persze, mindez egyáltalán nem jelenti, hogy nem akadtak mindig is olyanok, akik pálfordulással váltak kereszténnyé. Sőt, a jövőben talán még többen lesznek, miként azok száma is egyre inkább gyarapszik, akik egy—egy idegen nyelvet anyanyelvi szinten beszélnek. Természetesen az sem állítható, hogy a szülői ház hitbéli öröksége elégséges egy életre. Csupán arról van szó, az átörökített hit: érték, de ez a tény senkit sem menthet fel az alól, hogy egyszer tudatosan, akár erőfeszítések árán is, vállalja — immár egyes szám első személyben —, amit örökségül kapott. Akárcsak a szabadba kiültetett virágnak, az efféle hitnek is be kell illeszkednie a sokszínű környezetbe, el kell viselnie a viszontagságosabb körülményeket.
A gyermek a családban eltöltött hónapok után megszólal. A hit csöndes érési ideje után a mai tanítványnak is tanúskodnia kell. „Amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön.” Vagyis nem engedhető meg az a felelőtlen fényűzés, hogy hitünk tényeit és igazságait, éppen egy elbizonytalanodó világban, kétértelmű, és ennek következtében félreérthető, megtévesztő szavakkal szólaltassuk meg. A hűvösen elegáns szavak fedezékébe sem húzódhatunk vissza. S a pártatlan semlegesség sem lehet osztályrészünk. Jézus ügyéről csak kockázattal járó, a kiszolgáltatottságot is vállaló bátorsággal és nyíltsággal beszélhetünk.
Világosban, háztetőkön szólni olyasvalamit jelent, amit Szent Pál ír Timóteusnak: „Hirdesd az igét! Állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2). Azaz: nem sokat szabad azzal törődni, ki mit mond hitünkről, ha az hiteles ki hogyan vélekedik meggyőződésünkről, ha az kipróbált. Ám „nem azért szólunk, mert már tudunk beszélni, hanem azért, mert nem tudunk hallgatni” (Szent Ágoston). Jézus nem a népszerűséget és nem az elismerést helyezte kilátásba, hanem a próféták sorsát, akik közül nem egyet meghurcoltak, megköveztek, nem egynek vérét ontották. Testüket ugyan megölték, de lelküket nem tudták megölni.
Megszólítatlanul is szólni — de nem konok makacssággal. Hiszen nem a magunk igazát hirdetjük, és nem a magunk bölcsességét kínáljuk, hanem Istenét. Töprengetünk igéin, perlekedhetünk Vele, mint Mózes a csipkebokornál vagy Jónás Ninive kapuja előtt. Megrettenhetünk attól, hogy embert megmentő művét Jézus Krisztus által a mi bizonytalan szavainkra és még bizonytalanabb életünkre bízta. Ugyanakkor azonban meg is illetődhetünk, mert olyan Isten ösztönöz szólásra, akinek még a verebekre is gondja van, és minden szál hajunkat számon tartja. Úgy kell szólnunk és élnünk embertársaink között, hogy megéreztessük velük: a mi Istenünk szerető Atya. Minthogy mindeneknek gondját viselő Atyánk van, akire vonakodás nélkül ráhagyatkozhatunk, az evangéliumi szakaszban háromszor is hallhatjuk Jézus vigasztaló biztatását: „Ne féljetek!”
Forrás: Új Ember, 1999. június 20.
Feltöltve: 2015.07.31.
