Kevés alkalma van az egyházi évnek, amikor fejezetnyi részt olvashatunk fel az evangéliumból. A mai vasárnap e kivételek közé tartozik, mivel a Lukács evangélium 15. fejezetét elejétől a végéig halljuk. Azt a részletet, amelyben három remekbe szabott példabeszéd követi egymást: az elveszett bárányé (Lk 15,1—7), az elgurult drachmáé (Lk 15,8—10) és a tékozló fiúé (Lk 15,11—32).
Esetleges olvasatomban Lukács imént említett szava — talán már gyermekkorom óta — a szárnyas oltárokra emlékeztetve rögzült. Olyasféleképpen, hogy a középső táblán a tékozló fiú képe jelenik meg, jobb felől a bárányé, bal felől meg a drachmáé. Mai fejjel gondolkodva, mindez talán azért alakult így, mert a valahányszor megrendüléssel olvasott és hallott kallódó fiú esetének felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan örömhírét (miszerint, aki meghalt, feltámadt, s aki elveszett, megkerült, vö. Lk 15,32) a két ikerpéldázat — a bárányé és a drachmáé, jobbról és balról — olyan megvilágításba helyezi, hogy misztériuma oldódás helyett inkább sűrűsödik.
Minthogy a mai liturgia lehetőséget ad arra, hogy a három példázat helyett beérhetjük az első kettővel, valamint figyelembe véve, hogy a tékozló fiú „történeté”-t nagyböjtben is feleleveníthetjük, figyelmünket csupán az első kettőre összpontosítjuk. Persze mindeközben — köszönhetőleg az azonos mondanivalónak és a feszes szerkesztésnek — állandó jelenléttel, s mintegy biztos háttérként ott van a harmadik példabeszéd.
A bárány elbitangolt, a drachma elgurult. De sem a pásztor, sem az asszony nem mond le róluk. Utánuk erednek, ki-ki a maga módján. Ilyen a ti mennyei Atyátok — hirdeti Jézus. Mert valójában az az igazság, hogy nem mi keressük Isten, hanem ő kutat utánunk, hogy felleljen bennünket. Így volt ez már az üdvösségtörténet hajnalán is. Nem Ádám szólt Istenhez: — Hol vagy? —, hanem Isten fordult Ádámhoz.
Jézus igehirdetésében talál majd visszhangra: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16), „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött nem vonzza…” (Jn 6,44). E törvényt az első század vége felé János első levelének szerzője így foglalja össze: „A szeretet ebben mutatkozik meg: nem mi szerettük Istent, hanem ő szeretett minket…” (1 Jn 4,9).
Mivel Isten előbb szeretett minket, ezért szabadon szeret. Vagyis nem sors adta szükségszerűségből vagy fanyar kényszerűségből. Nem is önként vállalt hősiességből, netán magát kellető hivalkodásból. Még kevésbé felszabadultan, mint olykor mi, hanem minden megszorítás vagy minősítés nélkül: szabadon. Ez a szabad szeretet tulajdonképpen azt jelenti: Isten nem valamiért szeret minket, mondjuk szüleinkért, megjelenésünkért, képességeinkért, ügyeskedéseinkért, hogy valamire vittük az életben — még vallási teljesítményeinkért sem. Isten végtére is nem könyvelő, aki tartozik-követel számlarovatot vezetne, sőt Jézus Krisztusban „a követelményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és keresztre szegezte” (Kol 2,14). Isten szeretete nem rész szerint való, nem valamit fogad el bennünk, hanem teljes, mindeneket átölelő, valakit fogad el bennünk: saját magunkat, úgy, ahogy vagyunk.
Ezért van, hogy a pásztor, otthagyva a kilencvenkilencet, utána megy az egy elveszettnek s ezért van, hogy az asszony, megfeledkezve a kilencről, nekilát és felsöpri lakását az egy kedvéért. A pásztor és az asszony az illemszabályokon is túlteszi magát, akárcsak a tékozló fiú atyja, aki, mikor meglátja hazafelé közeledő fiát — mit sem törődve podagrás lábával és a szomszédok mosolyával —, eléje siet, nyakába borul és megcsókolja. Nem esztelenség, nem következetlenség ez? — tűnődünk el a főszereplők magatartásán, hiszen a józan ész az élet minden területén számol veszteséggel és selejttel. Ám Isten szemében nincs veszteség, nincs selejt. Az egyetlen elveszett bárány és az egyetlen elgurult drachma is hatalmas érték. Nem szabad kihagyni, hogy kárba vesszen, hanem egyenest keresni kell, mert csak ha megkerül lesz teljes az öröm.
És hol talál meg bennünket az Atya? Valahol életünk szilarései között vergődve, tövises ágain fennakadva. Valahol talányos álarcunk alatt, hazug pózaink mögött meglapulva. Ide, ebbe a mélységbe, ebbe a sötétségbe nyúl az Atya, hogy kézbe vegyen minket. Nem azért, hogy a tenyerén hordozzon bennünket, de nem is azért, hogy egy óvatlan pillanatban kiejtsen ujjai közül és cserépedényként összetörjünk, hanem azért, hogy visszavigyen az akolba, vagy visszahelyezzen a többi drachma közé.
Úgy látszik, mintha a mai szentlecke szerzője épp ettől a parttalan irgalomtól megérintve és ettől a feltétlen szeretettől megilletődve írná sorait: „Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, megbízhatónak tartott és meghívott a szolgálatára — engem, aki azelőtt káromoltam és üldöztem őt, s erőszakos ember voltam. De megkönyörült rajtam, mivel hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. Sőt valósággal elárasztott az Úr kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel, és az iránta való szeretettel. Igaz beszéd ez, és teljes hitelt érdemel: Krisztus Jézus azért jött a világba, hogy üdvözítse a bűnösöket, s köztük az első én vagyok. De éppen ezért nyertem irgalmat, hogy Jézus Krisztus elsőként rajtam mutassa meg végtelen türelmét…” (1 Tim 1,12—16).
Isten keres bennünket, hogy kiszólítson reménytelen boldogtalanságunkból, és meghívjon a viszontszeretetre, az örömre. Mind a két példázat kulcsszava az öröm: „örüljetek velem, megtaláltam elveszett drachmámat”. Örüljetek! Az Isten örömöt szerző Isten, s azt akarja, hogy övéi örüljenek. Elgondolkodtató, Jézus sohasem beszélt arról, hogy Isten katonái vagyunk, viszont hányszor mondta: lakodalmas nép vagytok. Miként lakodalom idején felforrósodik az élet, és a szegény ember is szinte király lesz, így, sőt ennél is forróbban boldognak gondolta Isten az emberi életet.
Hogy miért? Nem tudom.
Talán azért, mert Isten egyszerűen ilyen. Örül annak, hogy ami elveszett, elgurult — az megkerül.
Forrás: Új Ember, 1998. szeptember 13.
Feltöltve: 2015.08.09.
