Népszerű konfliktuskezelési zsákutcák
Hogy melyek azok a konfliktuskezelési módszerek, amelyek nem vezetnek eredményre, azt egy tipikus hétköznapi példán keresztül mutatjuk be.
Képzeljünk el egy házaspárt, akivel először történik meg az alábbi szituáció. Hazamegy a férj, hulla fáradt, alig várja, hogy végre csend legyen körülötte, leroskad a fotelbe, és elmerül az újságjában. A felesége is hulla fáradt, alig bírta kihúzni estig a gyerekekkel és a házimunkával, és nagyon várja, hogy végre együtt legyenek, beszélgessenek. Nagyon bántja, szinte sérti, hogy a férfi alig vesz tudomást róla. Elhagyottnak érzi magát. Ráadásul igazságtalannak is tartja, hogy még este is egyedül kell bajlódnia a gyerekekkel. És csalódott is, mert akit nagyon várt, az nem viszonozta az érzelmeit. Ezek a gondolatok nem fogalmazódnak meg benne, csak azt érzi, hogy nagy elkeseredés és harag tölti el. A házaspár konfliktushelyzetbe került, mert az adott pillanatban eltértek az igényeik. A konfliktusról azonban most még csak a feleség tud. Mit fog tenni ez az asszony? Sokféle változat lehetséges, vegyük sorra őket.
1. A passzív, konfliktuskerülő megoldás
Ha fél a vitától, vagy szeretetből nem akarja kirobbantani a nyílt összeütközést, akkor hallgatni fog. De a hallgatástól nem múlik el a haragja. Sőt még növekszik is, mert egyedül maradva még jobban belelovallja magát a sérelmébe. Amikor a férje végre abbahagyja az újságolvasást, és jókedvűen közeledne a feleségéhez, akkor az asszony – a férfi számára érthetetlenül – ingerültnek látszik, kerüli a tekintetét, és alig szól a hozzá. A férj úgy érzi, hogy igazságtalanul büntetik valami megfoghatatlan bűn miatt, és arculcsapásként éli meg a közeledésére adott elutasítást. Ezek a gondolatok nem fogalmazódnak meg benne, csak keserű haragot érez. Most már ő is tudja, hogy konfliktus van, de nem tudja, hogy miért. Hiszen nem bántott senkit, és más rosszat sem cselekedett.
Mit tegyen?
Ha ő sem szereti a nyílt összeütközést, akkor ő sem szól a megbántottságáról. Próbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna, persze nem tud, emiatt beszélgetni sem tudnak, végül a feszült légkörből visszamenekül az újságjához, vagy bekapcsolja a tévét. A feleség ettől még dühösebb lesz, és még inkább nem szól semmit, a férje pedig még inkább menekül a közeléből. Nincs közöttük nyílt konfliktus, de nincs kiengesztelődés sem. És csak sejteni tudják, hogy a másiknak mi a baja, ezért változtatni sem tudnak a viselkedésükön. Az elfojtott harag pedig – ha helyzetről helyzetre csak gyűlik – hosszú évek alatt elidegeníti őket egymástól, és megöli a szeretetet.
A konfliktusok állandó elkerülése a családban nagyon veszélyes stratégia. Nemcsak a nyílt hallgatás tartozik a konfliktuskerülő passzív stratégiák körébe, hanem az is, ha az ember megbeszéli a konfliktusait, de nem az illetékes családtaggal, hanem külső személlyel. Ilyen esetekben általában csak a saját szempontunk és az önsajnáló attitűdünk megerősödése várható. Elkerülő stratégia az ígérgetés is, amellyel csak elodázzuk a helyzet megoldását, emellett be is csapjuk a családtagjainkat.
Nagyon sok családban gyakorolják a konfliktuskerülés menekülő taktikáját. Ez azt jelenti, hogy a konfliktusos kapcsolatban szerzett sérülések miatt valahol másutt keresnek kielégülést. Felnőttek esetében lehet ez a gyerekek gondozása, a munka, valamilyen hobby, esetleg az alkohol, vagy egy másik kapcsolat. A szüleikkel konfliktusban lévő gyerekek számára pedig különösen megnő a kortárskapcsolatok vonzása, hiszen nagy szükségük van elfogadásra. A rossz társaságba keveredés veszélye náluk a legnagyobb.
A passzív konfliktuskezelési stratégiát folytató személy tehát nem vállalja a saját érdekeit. Ez a hozzáállás azért veszélyes, mert – ahogy fent említettük – az elfojtott igények és érzelmek hosszú távon elidegenítik egymástól a családtagokat, ráadásul időnkénti hatalmas indulatkitöréseket indukálhatnak.
2. Az agresszív megoldás
Vegyünk egy másik problémakezelési módszert. Ha a feleség harcosabb természetű – ami a szívén, az a száján –, akkor a lelkében kavargó keserű érzéseket azonnal a férje nyakába zúdítja hangos szemrehányások formájában. A célját azonban – hogy meghallgassák – nem fogja elérni, mert a támadás hatására nem odafigyelni, hanem védekezni fog a férje: az ő stratégiájától függően vagy hallgatással, vagy viszonttámadással. A veszekedések pedig nagyon gyakran ajtóbecsapásos megsértődésekkel végződnek, ahol szintén befagy a kommunikáció, és a probléma megoldatlan marad.
Az agresszív konfliktusmegoldó nem veszi figyelembe a partner érdekeit, ezáltal kettőjük kapcsolatának érdekeit sem tartja szem előtt.
Legtöbbször az indulatok vezetnek ehhez a módszerhez: szemrehányás, panaszkodás, megbeszélés nélküli veszekedés, általánosító megállapítások egymással kapcsolatban (mindig, soha), egymás elemezgetése, kényszerítés. A konfliktusok agresszív kezelése azért nem hoz eredményt, mert a felek védekezését váltja ki. A védekezés pedig falat épít közéjük, és elzárja a konfliktusmegoldáshoz szükséges kommunikáció útját. Az agresszív módon indított kommunikációt a védekező reflex miatt nem tudjuk úgy befogadni és értelmezni, ahogyan a küldő szeretné. A konfliktus tehát megoldatlan marad, ugyanakkor rengeteg sérüléssel terhelődnek a családtagok.
Hogyan fogjunk hozzá a konfliktusok megoldásához?
A konfliktusok hatékony rendezéséhez vennünk kell a bátorságot, hogy szembenézzünk velük. A szembenézés után vállalnunk kell a helyzet megoldásának szándékát, ami azzal jár együtt, hogy figyelembe vegyük minden érintett személy érdekeit.
Ezenkívül vállalnunk kell a tudatosságot, tehát nem cselekedhetünk a legelső indulatunk sodrása szerint.
És a legfontosabb: le kell mondanunk arról a vágyunkról, hogy győzzünk a másik felett. A győztes-vesztes stratégiára épített konfliktuskezelési módok ugyanis a családi kapcsolatok megromlását idézik elő. A fent említett passzív és agresszív stratégiák ebbe a csoportba sorolhatók. A hatékony konfliktuskezelés abból indul ki, hogy mindkét fél nyerjen belőle.
Végig kell gondolnunk néhány dolgot, mielőtt lépnénk.
Az érzelmek
Legelőször is kavargó indulataink között kell rendet tennünk, azaz tudatosítanunk kell, hogy mit is érzünk egy helyzetben. Nem is gondoljuk, hogy milyen nehéz ez a feladat. Gyakran esünk abba a hibába, hogy a saját érzelmeink megnevezése helyett a másik bűneit soroljuk fel. Például: „megbántott, figyelmetlen volt, érzéketlen, csalódást okozott” stb. Érzelmeink megfogalmazása csak egyes szám első személyben történhet!
Ha nem így tesszük, akkor váddá és támadássá alakul! Fenti példánkra visszatérve a feleségnek fel kell ismernie, hogy milyen érzések bújnak meg a haragja mögött.
Tegyük fel, hogy leginkább egy erős csalódottságot élt át, és emiatt érzett haragot. Ha túl nagy az indulat, akkor érdemes egy kis időt adnunk magunknak a lecsillapítására – például egy kis testedzéssel, másokkal való beszélgetéssel, figyelemeltereléssel. Viszont ha ezt az időt egyedül, a sértett gondolataink dédelgetésével töltjük, akkor esetleg még erősebb negatív érzelmek kerítenek hatalmukba minket. Az a fontos, hogy ne a sérelmünk gondolatával foglalkozzunk, mert akkor csak gerjesztjük magunkban az indulatot.
A belső igények
Ha az érzelmeinket tudatosítottuk, akkor meg kell keresnünk magunkban, hogy milyen igényünk, elvárásunk okozza őket. Mert az csak a látszat, hogy közvetlenül a másik viselkedése okozza a fájdalmunkat. Talán mindnyájan belátjuk, hogy egy újságolvasás önmagában nem válthat ki ekkora bántást. És a példabeli férj joggal állíthatja, hogy nem tett semmi olyat, amivel csalódást okozhatott volna. A feleségnek rá kell jönnie, hogy azért csalódott, mert elvárta a férjétől, hogy a szabadidejét vele töltse.
A helyzet
Ha ez a két dolog tisztázódott bennünk, akkor az érzelmeinket érdemes megosztanunk pillanatnyi „ellenfelünkkel”. De nem mindegy, hogyan. Legelőször is pontosan el kell mondanunk, hogy a párunk melyik viselkedésével van gondunk. Heves viták közben néha nem is tudják, hogy min veszekszenek, csak a támadásra és védekezésre koncentrálnak. A mosolyszünetes hallgatások esetén meg esetleg végképp nem tudja a „bűnös”, hogy mit vétett.
A megfogalmazás
Ha már közöltük, hogy melyik szituáció bánt minket, akkor kimondhatjuk, hogy mit élünk át ezzel kapcsolatban. Ha nem bántó indulattal mondjuk ki a keserűségünket, akkor nagy eséllyel oda fog figyelni rá a másik ember. És el kell mondanunk azt a belső igényünket is, ami miatt ez az érzelem feltört belőlünk. Ez segíti őt abban, hogy megértsen minket.
A kérés
Ha ezek az információk eljutottak a másikhoz, akkor megfogalmazhatjuk a kérésünket is. A családtagok sokszor nem kérnek egymástól. Egyrészt azért, mert azt képzelik (elvárják), hogy a másik mindig tudja, hogy mit szeretnének. A családtagjaink nem gondolatolvasók, és nem tudják minden pillanatban, hogy mi mire vágyunk. Meg kell mondani nekik, hogy mit szeretnénk, azaz kérni kell. A kérésekkel az a baj, hogy könnyen átcsúsznak követelésbe. A követelés elveszi a partner szabadságát, és kényszeríteni akar. Néha csak egy hangszín árulja el, mégis védekezést vált ki a másikban. Ha őszintén kérünk, akkor vállaljuk azt is, hogy elviseljük, ha a kérésünk nem teljesül akkor és úgy, ahogyan szeretnénk.
A hatékony kérés másik kritériuma a konkrétság. Például a „szeretnék önmagam lenni” vagy „segíts többet” kérések homályosak, nehéz teljesíteni őket. Egy harmadik szempontot is figyelembe kell vennünk, amikor szeretnénk megkapni valamit a másik embertől. Csak olyasmit kérhetünk, amit meg tud adni. Érzelmeket vagy személyiségváltozást nem várhatunk el, legfeljebb magatartást. Például megkérhetjük a házastársunkat, hogy jöjjön el velünk egy bálba, de azt nem kérhetjük, hogy élvezze is.
A meghallgatás
A fenti pontokban foglaltak csak akkor megvalósíthatók, ha van meghallgató fél. Ha nem érzékelünk támadást, akkor könnyebben hallgatjuk meg a másik embert, de még így is tudatos erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy meghalljuk, megértsük és átéljük azt, amit a másik ember mond (empátia). Akkor lesz eredményes a meghallgatásunk, ha felfogjuk a másik ember érzéseit és belső igényeit, és ezt valahogyan vissza is jelezzük neki.
A konfliktus megoldása
A beszélgetésbe torkolló konfliktusszituációt nagy eséllyel meg lehet oldani úgy, hogy
– mindkét fél igényei és szempontjai lehetőség szerint érvényesüljenek,
– a felek ne sérüljenek,
– a családtagok jobban megismerjék egymást,
– ezáltal a kapcsolatok épüljenek.
A kiengesztelődés fontossága
Fontos, hogy minden család kialakítsa a kiengesztelődés valamilyen rítusát. Erre azért van szükség, hogy a családtagok érzékeljék azt a pillanatot, amikor a konfliktus lezárul. A gyerekek számára különösen fontos ez, mivel bennük nagy szorongást okoz a harmónia elvesztése. Tudatosan jeleznünk kell számukra a feloldás pillanatát. Ugyanakkor nem szabad erőltetnünk a kiengesztelődés gesztusait akkor, ha a gyermek indulatai ezt még nem teszik lehetővé. Ezzel képmutatásra nevelnénk őket, ráadásul még nagyobb indulatokat gerjesztenénk bennük.
Forrás: Családi életre nevelés az oktatásban, 210-213. (Szerk.: Hortobágyiné Nagy Ágnes)
http://www.parazskozpont.hu/sites/default/files/csen_az_oktatasban_konyv_0.pdf
Szakirodalom
Campbell R.: Dühöngő ifjak. Harmat, Budapest, 2000.
Goleman D.: Érzelmi intelligencia. Háttér, Budapest, 1997.
Hendrix H.: Pár-bajok. Park Kiadó, Budapest, 1999.
Hewstone M. – Stroebe W. – Codol J. P. – Stephenson G. M.: Szociálpszichológia.
KJK–KERSZÖV, Budapest, 2003.
Rosenberg M. B.: Erőszakmentes kommunikáció. Budapest, 2001.
Székely I.: Én – Te – Mi. A házasság erőforrásai és buktatói. Korda, Kecskemét, 1995.
Feltöltve: 2016.07.17.
