A jóra, a tökéletességre törekvő ember számára nehéz elfogadni a konfliktusok létét. Főleg az érint fájdalmasan, ha a családban, a szeretteinkkel kerülünk összeütközésbe. Pedig pontosan a családi viszonylatokban található a legtöbb konfliktus, mivel ott nemcsak a nyílt, tárgyi érdekeink, hanem a rejtett érzelmi elvárásaink is nap, mint nap összeütközésbe kerülnek. Egy vizsgálatban arra a következtetésre jutottak, hogy az ember életében az élettárs a legfőbb forrása mind a megelégedettségnek, mind a konfliktusnak (Argyle, Furnham, 1983).
Minél mélyebb, elkötelezettebb egy kapcsolat, annál árnyaltabb, mélyebb szintű, ezáltal rejtettebb érdekellentétek alakulhatnak ki. Ha a gyökereknél orvosoljuk a bajt, akkor rengeteg konfliktus fel sem lép.
A családi konfliktusok leggyakoribb okai
A házastársak eredeti családi örökségének eltérései
(szokások, hagyományok, életstílus)
Mindenki azt tartja természetesnek és jónak, ami számára ismerős és megszokott. A fiatal házasok energiájának jó részét leköti az igyekezet, hogy egymás szokásait a magukéhoz hasonlítsák. Az együttélés során rengeteg ponton derül ki, hogy a házasfelek különböző felfogást képviselnek. Ez a különbözőség egyrészt konkrét ütközésekben nyilvánul meg („hogyan csináljuk?”), másrészt erőteljes belső konfliktust is okoz. Az ember ugyanis szereti, ha belső összhang (kognitív egyensúly) uralkodik benne, és ha egy szeretett személlyel nem azonos módon vélekedik dolgokról, akkor ez az összhang felbomlik, és erős feszültséget okoz. Ettől a feszültségtől sokszor úgy próbálunk szabadulni, hogy a másik embert akarjuk változásra kényszeríteni.
Az egyéniségek eltérései
A házastársak esetleg azért választották egymást, mert az egyéniségük különbözősége vonzotta őket. A különbözőség akkor vonzó, ha a másik emberben saját elfojtott, megtagadott, elnyomott tulajdonságainkat fedezzük fel. A szerelem varázslatának elmúltával, az együttélés során azonban gyakran előfordul, hogy a másik különbözősége zavaróvá, bántóvá, idegesítővé válik. A bennünk működő elfojtó erők ugyanis továbbra is működnek, és esetleg erősebbnek bizonyulnak, mint a kezdeti vonzódás. Ezáltal a házastárs bizonyos tulajdonságait kontrollálni akarjuk. Ugyanez vonatkozik a gyermekekkel szembeni viselkedésre is. A szülők nagyon sokszor akaratlanul is a saját egyéniségük kaptafájára alakítják a gyermekeiket, elnyomva, elfojtva a gyermek személyiségének bizonyos vonásait.
Az elfojtó, kontrolláló viselkedés ellenállást válthat ki a családtagokban, és ez nyílt konfliktust gerjeszthet.
Irreális elvárások
Az előző két pontban felvázolt tényezők oda vezetnek, hogy a családtagokkal szemben szubjektív és irreális elvárásokat támasztunk. Mivel ezeknek az elvárásoknak nem tudnak megfelelni, a csökönyös ragaszkodás saját elképzeléseinkhez szinte állandósított konfliktushelyzetet fog okozni.
Belső pszichés konfliktusok kivetítése a családtagokra
A családi közösség erős érzelmi kohéziója miatt a kivetítő (projekciós) mechanizmusok itt intenzívebben működnek, mint más emberi viszonylatokban. A szerelmes ember és a jó szülő pozitív tartalmakat vetít a szeretett személyre. Ugyanakkor arra is hajlamosak vagyunk, hogy a megtagadott negatív érzéseinket is tudattalanul rávetítsük a családtagokra. A házastársi veszekedések jó része olyan negatív viszonyulások miatt robban ki, amelyeket nem ismerünk fel magunkban, és a másikban látjuk meg. A családi bűnbakképzés mechanizmusa is a projekcióra vezethető vissza. A szégyellt, tagadott, elfojtott negatív érzelmek rávetülnek valamelyik családtagra, és a vele való konfliktusban nyilvánulnak meg.
Kommunikációs stílusbeli különbségek
A kommunikáció többszintű természete miatt sok félreértés adódhat a családtagok között, mivel sokszor nem vesszük észre, félreértjük vagy belemagyarázásokkal torzítjuk a másik fél metakommunikatív jelzéseit. A családi kommunikációt megterheli az érzelmi összefonódás állapota is, amely azt eredményezi, hogy szinte minden kommunikációs aktus mélyén ott van a „szeretsz-e” kérdésre adott rejtett válasz fürkészése.
Meg nem beszélt igények
A családokban sokszor él egy tévhit: ismerik már egymást annyira, hogy mindig tudniuk kell egymás vágyait. Ez irreális elvárás. Nagyon sok (főleg érzelmi) igényünk van, amelyet a többiek nem látnak. Érzelmi igényeink néha még önmagunk számára is rejtettek, ugyanakkor elvárjuk a teljesítésüket. Legelkeseredettebb konfliktusaink e meg nem fogalmazott vágyaink miatt robbannak ki. Megoldásuk úgy kezdődik, hogy a személy önmaga szembesül a saját belső világával. Ha ezt megtette, fogalmazza is meg a többiek számára, hogy alkalmazkodni tudjanak hozzá.
Beszűkülés önmagunkra
Vannak időszakok a házaspár életében (pl. életközépi krízis) vagy a gyerekek életében (pl. serdülőkor), amikor a személyes problémák, krízisek, megterheltségek miatt nem tudják azt a figyelmet nyújtani egymásnak, amelyet szoktak, vagy amelyre a többieknek szükségük van. Ilyenkor az összes családtag belső konfliktust él át, és a belső konfliktus óhatatlanul kivetül a többiekre, és konkrét ütközésekben nyilvánul meg (ld. a kivetítés mechanizmusát fent). Könnyebb e konfliktusok megoldása, ha az éppen meg nem terhelt családtagok segítő, támogató hozzáállással kezelik a problémás felet. Ha az önközpontúság állandósul, akkor állandó konfliktusforrást jelent.
Túlterheltség, fáradtság
Az emberi pszichének van egy teljesítőképessége, amely a fáradtság miatt erősen lecsökkenhet. A fáradt ember érzékenyebb, sebezhetőbb. Ilyenkor az önkontroll is veszít az erejéből, amelynek folytán az indulatok gyakrabban és hevesebben törnek elő. A családban a tagok észrevétlenül átveszik egymás érzelmeit, indulatait. Különösen a gyermekek rezonálnak a szülők hangulataira. Egy feszült légkörben sokkal több tényező okoz konfliktust, mint egy kiegyensúlyozott közegben.
A családi élet természetes változásai krízishelyzetet jelenthetnek, mert újfajta alkalmazkodásmódot követelnek. Ilyenkor is megnő a konfliktusok előfordulási gyakorisága.
A konfliktusok elmérgesedésének megelőzése
Ha a házastársak megismerik egymás érzelmi örökségét, akkor nem a konfliktusaik száma fog csökkenni, hanem az általuk okozott sérelmek mélysége. Mintha kihúzták volna a keserű tapasztalatok „méregfogát”. Egymás legbelső indítékainak megértése az elfogadást és a megbocsátást teszi könnyebbé. A teljes és legnehezebb elfogadáshoz hozzátartozik annak a belátása is, hogy a házastársunk nem egy mágikus szülőfigura, aki felelős a mi boldogságunkért, hanem egy hozzánk hasonló esendő ember, aki támogatásra és szeretetre szorul.
És van egy másik kérdés is.
Miért egyszerűbb sértetten hallgatásba burkolózni, mint szembenézni egy konfliktussal, és elmondani, amit szeretnénk? És miért egyszerűbb a másikat sértegetni egy veszekedés során, mint figyelmesen meghallgatni, és komolyan venni, amit mondani akar?
Ennek oka a tudattalanunkban raktározott nagy erejű érzelmeinkben van. Ezek bénítanak meg vagy változtatnak mindenre elszánt harcossá még egy vélt személyes támadás esetén is. Olyan hatalmas erővel törhetnek elő, mint ha az életünk forogna veszélyben, s gyakran lehetetlenné teszik a hatékony kommunikációt. Szó szerint háborúvá változtathatják a legkisebb konfliktushelyzeteket is.
A boldogtalanság vonzása
A tudatos kapcsolatépítés minden család számára lehetséges, ha akarják. Hosszú időt és elszánt munkát kíván mindenki, de főként a házaspár részéről. Olyan feladat, mintha egy kocsit egy mély kerékvágásból át kellene rakni egy újba. A régi kerékvágás nagy erővel vezeti a kerekeket, és ha sikerül is átemelni a járművet az újba – mivel az még nem vésődött mélyen a földbe –, a kocsi könnyen visszaugrik a régibe. Az ismétlődő kudarcok láttán sokan feladják. Az is kísérti őket, hogy a régi viselkedésrepertoár – ha nem is a legideálisabb –, legalább megszokott. A megszokottból való kilépés igényli a legnagyobb elszántságot és bátorságot. A legtöbb ön- és kapcsolatváltoztatási kísérlet az elszántság hiánya miatt bukik meg. Nagyon sok pár inkább vállal egy boldogtalan életet, mint hogy hajlandó legyen változtatni a már ismerős és bejáratott reakciókon.
Ha csak a saját életüket tennék boldogtalanná, akkor azt mondhatnánk, hogy az ő bajuk. Sajnos azonban a gyermekeiknek is észrevétlenül továbbadják a boldogtalanság receptjét, ezért felelősek a lustaságukért. Sokszor elegendő, ha az egyik fél módosít a kommunikációján. A változtatás szerencsére magával sodorja a másikat is, hiszen egy új „végszóra” nem lehet a régi folytatással válaszolni.
– folytatjuk –
Forrás: Családi életre nevelés az oktatásban, 207-209. (Szerk.: Hortobágyiné Nagy Ágnes)
http://www.parazskozpont.hu/sites/default/files/csen_az_oktatasban_konyv_0.pdf
Feltöltve: 2016.07.10.
