Az önértékelés
A gyermeknek kezdetben nincs képe és véleménye önmagáról. A szülők visszajelzései alapján formálódik az önértékelése. Csecsemőkorban a gondozók viselkedéséből, tekintetéből olvassa ki, hogy szeretetre méltó-e. Az ősbizalmat nevezhetjük egy mindent megalapozó, bár homályos pozitív énkép-kezdeménynek, amennyiben a szerethetőség élményét adja meg.
A gyermek sok pozitív visszajelzéshez jut a mozgásfejlődés során is, amikor is napról-napra egyre több tárgyat tud uralma alá vonni. A mozgásos sikerélmény csúcspontja a járás megtanulásával érkezik el. Ebben az életkorban nagy életöröm, úgynevezett omnipotencia (mindenhatóság) érzés figyelhető meg a kisgyermekeknél (M. Mahler). A későbbi önbizalom alapjai itt erősödnek meg, feltéve, hogy a környezet értékeli a gyermek ügyességét, és nem erőszakkal vagy túlzott féltéssel szorítja vissza a törekvéseit.
A beszéd kialakulásával a felnőttek szóbeli visszajelzései válnak az önértékelés fő alakítóivá. Nem mindegy, hogy reálisak-e a környezet ítéletei, hiszen a gyermek ezek alapján alakítja ki az önmagára vonatkozó értékeléseit. Az sem mindegy, hogyan fogalmazzuk meg a visszajelzéseinket. Ha a helytelen cselekedetek helyett a gyermeket minősítjük („rossz vagy”), akkor torzítjuk az önértékelését. E hibás megfogalmazások adhatnak teret az úgynevezett „önbeteljesítő jóslatoknak” is. Ez a folyamat azt jelenti, hogy a gyermek a viselkedésével megpróbál megfelelni annak a képnek, amelyet a környezet visszajelzései alapján önmagáról kialakított. Ha rossznak tudja magát, akkor ennek megfelelően fog cselekedni is.
A negatív önértékelés sok pszichés zavar hátterében megtalálható. Aki nem értékeli önmagát, másokat sem képes jól szeretni, mivel nem képes egyenrangú pozíciót elfoglalni az emberekkel szemben (E. Berne). A képességek kihasználása és kibontakoztatása terén is sok „mulasztást követ el” az önmagát leértékelő ember.
Személyiségjegyek
A temperamentumbeli alapvonásainkat genetikailag örököljük. Az ezekre felépülő személyiségünk sok tulajdonságát a szüleinktől vesszük át, mégpedig pszichológiai mechanizmusok segítségével. A legmarkánsabb személyiségalakító tényező a szülőkkel (később más nevelőkkel) való azonosulás (identifikáció). E folyamat során a gyermek beépíti a személyiségébe a szülők karakterének és viselkedésének sok elemét. Az azonosulás több mint az utánzás, mert a gyermek nemcsak megfigyeli, hanem át is éli a felnőtt érzéseit, tehát nem üres cselekvéseket, hanem a mögöttük húzódó élményeket, motivációkat, értékeket is beépíti. Eric Berne tetszetős személyiségmodellt alkotott, amelyben a szülői hatások személyiségbe épült elemeit „szülői énállapotként” definiálta. Szerinte, amikor a szülői énállapotunk működik, akkor úgy reagálunk, viselkedünk és érzünk, ahogyan azt a szüleinknél tapasztaltuk.
„Szülői programozás” (Eric Berne)
Berne részletesen kidolgozott egy elméletet, amelyben azt fejtegeti, hogy a szülői hatások nemcsak beépülnek a személyiségbe, hanem az ember életútját is befolyásolják. Berne állítása szerint a korai élettapasztalataink és a felnőttek irányítása nyomán kialakítunk egy élettervet, amelyhez egész életünkben erősen ragaszkodunk (nyertes és vesztes életút). Ahhoz, hogy felszabaduljunk az esetlegesen károsító hatások alól, meg kell ismernünk azokat, és tudatos döntéssel, gyakorlással új viselkedésformákat kell elsajátítanunk.
Szokások, normák, életmód
Amit ismerünk, azt tartjuk természetesnek, ahhoz igazodunk. A szokásaink relativitásával gyakran csak akkor szembesülünk, ha házasságot kötünk, és naponta ütközünk egy másfajta szokásrenddel. Az ebből eredő viták és hatalmi harcok helyett érdemes megbeszélni az eltérő eredeti családi mintákat, és egy új, közösen kialakított életrendet felépíteni – kezdve a legapróbb életvezetési kérdésektől a nagyobb horderejű életmódbeli döntésekig.
Kapcsolati minták (házastársi és szülői szerepek)
Családi örökségünk hatása legerőteljesebb a családi szerepeinkben. A házastársi, szülői viselkedés mikéntjéről gyermekkorunkban, a szüleink magatartásának megfigyelésével és a velük való azonosulás révén kapunk mintát. Később, felnőttként, ha nem tudatosan cselekszünk, akkor leggyakrabban e minták által meghatározott automatizmusok fogják meghatározni a reakcióinkat. Mivel a házastársunk esetleg egészen más mintát követ, ezért nem az elvárásaink szerint fog viselkedni, és ez súlyos konfliktusforrást jelent a családban.
A kommunikációs stílusunk és a konfliktuskezelési stratégiáink alapelemeit is az eredeti családi minták határozzák meg. Köztudott, hogy az olyan romboló konfliktuskezelő stratégiák, mint az alkohol, válás, öngyilkosság, nagyon sok esetben mintakövetés útján öröklődnek – esetleg generációk során át is.
A kapcsolati minták témakörébe tartoznak a férfi- és női szerepekről kialakult elképzeléseink is. Mit tanultunk a szüleink viselkedése és utasításai alapján a saját nemünkről? Elfogadtak-e olyan neműnek, amilyennek születtünk? Szeretetükkel és figyelmükkel megerősítették-e a nemi identitásunkat?
Az apák szerepe mindkét nem esetében különösen fontos a nemi identitás megerősítésében. Többek között ezért sem mindegy, hogy a gyermekek csonka családban nőnek-e fel.
– folytatjuk –
Forrás: Családi életre nevelés az oktatásban, 168-172. (Szerk.: Hortobágyiné Nagy Ágnes)
http://www.parazskozpont.hu/sites/default/files/csen_az_oktatasban_konyv_0.pdf
Feltöltve: 2016.06.12.
