Ha azt kérjük emberektől, mondják el, mi jut eszükbe a „családi örökség” kifejezés hallatán, akkor sokak számára valószínűleg egy mesebeli kincsesláda vagy egy kívánatos ódon ház képe jelenik meg. Ha tovább kérdezgetjük a dolgot, akkor felidéződnek az alkati tulajdonságok is: „a hajamat anyámtól, a szemformámat apámtól örököltem”, és van, aki hivatkozik a temperamentumbeli adottságokra is: „nagyanyám volt ilyen indulatos természetű”. Akik alaposabb önismereti munkára vállalkoznak, gyorsan rájönnek, hogy az eredeti családból a fentieknél sokkal többet hordozunk magunkban, és ha nem vizsgáljuk meg, „nem válogatjuk át” ezt az örökséget, akkor nagyrészt tovább is adjuk a gyermekeinknek.
Azt az életstílust, viselkedési módot, szokásrendet tartjuk természetesnek, „normálisnak” és sokszor jónak is, amit ismerünk és megszoktunk. S ha kritikával is illetjük ezt a „megszokottat”, nehezen tudunk újat kezdeni.
A családi pszichológiai örökségünk megismerése több okból is fontos. Először is azért, mert kulcsot ad számunkra a saját viselkedésünk megértéséhez. Másodszor: a megértett viselkedést sokkal hatékonyabban tudjuk megváltoztatni, ha akarjuk, mint a számunkra ismeretlen gyökerű reakciókat. Harmadszor: a megismert, uralmunk alá vont negatív örökséget kevésbé adjuk át a következő generációnak.
Pszichológiai örökségünk legfontosabb elemei
Az ember legalapvetőbb szükséglete, egészséges testi és pszichés fejlődésének feltétele a pozitív emberi kapcsolatok megélése. A keresztény tanítás szeretet-törvénye is ezt fejezi ki. Legelső kapcsolatunk az eredeti családunk tagjaival alakul ki, így a családi hatások azok, amelyek a legerőteljesebben befolyásolják a személyiségünk fejlődését.
Az ősbizalom
Ez az Eriksontól származó fogalom erősen tömörítve azt az állapotot fejezi ki, amikor az ember jónak, szerethetőnek éli meg önmagát és a környezetét. Az ősbizalom csecsemőkorban alakul ki. Olyan alapélmény, amelynek megléte szükséges a világban, különösen az emberi kapcsolatok világában való nyitottsághoz és eligazodáshoz. Az ősbizalom a kielégítő csecsemőkori szülő-gyermek kapcsolatban bontakozik ki. Bizonyos pszichológiai iskolák szerint (kötődés-elmélet, tárgykapcsolat-elmélet) minden későbbi intim kapcsolatunkat meghatározza ez a legelső kötődés. A tapasztalatok szerint az ősbizalom hiánya a kapcsolatteremtési képesség sérülését okozza.
A fenti súlyos megállapításokat olvasva mindenkiben felvetődik a kérdés, hogy milyennek kell lennie a baba-szülő kapcsolatnak ahhoz, hogy biztosítani tudja az ősbizalom kialakulását. Tudjuk, hogy tökéletes anya nincs, de elegendő, ha az anya (vagy a helyettese) „elég jó” (Winnicott).
Az elég jó anyaság kritériuma az, hogy az anya ráhangolódjon a gyermekére. Adja meg neki, amire szüksége van (kezdetben: táplálék, tisztaság, meleg, testi kontaktus stb., később: különféle interakciók), de ne többet, mint amit a gyermek igényel. A többet adó (kényeztető) szülő akadályozza a fejlődést. Azok a nők, akik saját életük kezdetén kielégítő kapcsolatban voltak az édesanyjukkal, általában spontán megfelelnek az elég jó anyaság kritériumának. Akik nem kapták meg a kielégítő törődést, azok számára nehezebb lesz az anyaság feladata. Ők tudatos odafigyeléssel, a megfelelő anyai viselkedés megtanulásával pótolhatják a saját élmény hiányosságait. Mivel az anyai szerepre való alkalmasság sokszor csak akkor derül ki, amikor a nő anyává válik, minden gyermeket váró nő számára fontos feladat, hogy elvégezzen egy minimális önismereti munkát a gyermekkori élményeivel és a szülei hajdani gyermeknevelési szokásaival kapcsolatban.
– folytatjuk –
Forrás: Családi életre nevelés az oktatásban, 168-172. (Szerk.: Hortobágyiné Nagy Ágnes)
http://www.parazskozpont.hu/sites/default/files/csen_az_oktatasban_konyv_0.pdf
Feltöltve: 2016.06.05.
