„Hogy az irodalmi élmény lelki szerepét tisztázhassuk, szemügyre kell vennünk az írói művet az esztétikai tartalom mindhárom rétege – ábrázolás, kifejezés, jelentés – szempontjából.
Ami olvasás közben a legtöbb olvasó lelkét legelőször és legerősebben ragadja meg, a valóságnak, az életnek az a darabja, amelyet ábrázol. A történet, a leírt természeti jelenségek és bemutatott emberek a regényben, a téma, a képek, külső élmények a versben. Ezt a valóságot a jó író művészetének szuggesztív eszközeivel oly elevenen idézi fel és oly erővel foglalja le számára figyelmünket, hogy – amint mondani szokás – ráfeledkezünk. Ebben a ráfeledkezésben már magában is jelentős lelki érték rejlik. A tárgyra való ráfeledkezésnek t.i. szükségszerű másik oldala a magunkról való megfeledkezés. Az esztétikai élménynek ez a tárgyi része mintegy centrifugális jellegű: kifelé törekszik az énből és a művészileg ábrázolt valóságban meg is találja legalább az olvasás és az olvasottakról való elgondolkodás idejére azt a nyugvópontot, amelyet az ember rendszerint hiába keres. Az ember többé-kevésbé rabja énjének, többé-kevésbbé maga körül érzi forogni a mindenséget, ám minél magasabbrendű, minél erősebb egyéniségű, minél szellemibb ember valaki, annál jobban érzi ennek az énhez-kötöttségnek rabságát. Nagy szentek és nagy költők megrendítő hangjait hallatják ennek az örök-egy éntől való szabadulásvágynak. A szabadulásnak sokféle módja van; meghozza ezt a tulajdonképen való vallási élményen kívül a tudatos erkölcsi cselekvés, vagy a tudományos munkába való odaadó belemerülés is. De talán legkönnyebben hozzáférhető és legáltalánosabban elérhető módja az esztétikai élmény. Minthogy pedig mind a vallás, mind az erkölcsi élet legalapvetőbb mozdulata az önmagunkból való kiemelkedés, az éntől el, az Isten és az embertársak felé való kitárulás, azért az esztétikai élmény, amely ugyanezt a centrifugális lendületet biztosítja, mintegy mozgási gyakorlásul szolgál az ugyanezen lelki izmokat dolgoztató Istenhez-emelkedés, illetve ember-felé-tárulás élménye számára. Az írói alkotásba való belemélyedés így voltaképen szorosan vett tartalmától függetlenül is, pusztán a művészi alkotás, illetve az olvasáskor való belső újjá-alkotás tényével, bizonyos belső szabadságélményt jelent, amely öntudatlanul is előcsarnoka lehet a vallási élménynek. Még inkább azzá lesz természetesen, ha maga a műben ábrázolt valóság is vallási és erkölcsi elemeket tartalmaz; márpedig ilyenekkel többé-kevésbbé minden nagy írói alkotás tele van, csak meg kell őket látni.
Persze, ez a szabadságélmény nem mindig nyit ilyen tág horizont. Sokszor – főleg a fáradt, hajszolt ember számára – egyszerűen lelki fellélegzést, a lélekőrlő köznap hullámaiból való pillanatnyi fölmerülést jelent. De még ez az igénytelen szellemi elpihenés sem közömbös a lelkiélet szempontjából, mert csendességet teremt a lélekben, és a vallási élménynek termékeny atmoszférája éppen a lélek csendje.
Az irodalmi élmény másik lelkiéleti értéke magában az ábrázolt világban rejlik. Minél nagyobb író munkájáról van szó, annál gazdagabb, sokoldalúbb, igazabb a benne kitáruló emberi és természeti valóság. (Ezt a gazdagságot természetesen nem számtani értelemben kell venni: egy Petőfi-féle leírás vagy életkép nem kevésbbé gazdag, mint a legnagyobb regények.) Közhely, hogy a nagy írói művekből élet- és emberismeretünk gyarapodik. Ez a gyarapodás nemcsak önmagában, mint értelmi ismeretgyűjtés, értékes – ennek a lelkiélet szempontjából közvetlen jelentősége még nem volna -, hanem a lélekre való formális visszahatásában. A lélek a nagy írói mű nagy távlatainak, mélybehúzó vonzásának hatása alatt mintegy kitárul és hozzászokok, szélességben is, magasságban is, a nagy arányokhoz. Rokon ez az élmény avval, amelyet a nagy hegyek és a tenger szemlélete nyujt. Hogy a tengeren imádkozni tanul az ember, az sok-sok megtapasztalás után vált közhellyé; hogy a hegyeken jobban lehet imádkozni, mint a laposon, azt az Úr Jézus példájából is megtanultuk. a nagy regényekben hullámzó tengerek, a nagy versekben tornyosuló hegyek szintén imádságra indítják a fogékony lelket, amikor megsejtetik vele, hogy mi minden van a valóságban, és mi minden lehet még azon fölül, amit pillanatnyilag lát. A valóság határtalansága, amelyet a nagy regény és a nagy vers megéreztet az emberrel, szükségszerűen hangolja a lelket a határtalan, vagyis az Isten-élmény felé. Még inkább így van ez a vallásos olvasónál, aki, ha nem gondol is rá egyenesen, de tudata mélyén akkor is tudja, illetve érzi a lét mögött az Alkotót. Minden, ami tágítja a lélek látóhatárát, ami rést üt a hétköznapi valóságérzés kicsinyességén, szűk korlátain, fogékonyabbá teszi az embert az Isten-élmény befogadására, – úgy is mondhatnám, hogy segít jobban imádkozni.
De erkölcsi életünkre is komoly indításokat kapunk, ha jó könyveket jól olvasunk. Itt sem pusztán arról a megbecsülhetetlen értékről van szó, amit emberismeretünk gazdagodása biztosít, hanem megint ennek az emberismeretnek az erkölcsi életre való formális visszahatásáról. Mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsájtani – mondja a sokat idézett francia mondás. Ebben a fogalmazásban ez a tétel nem szabatos, mert a rosszat, mint ilyet, amíg rossz, nem lehet megbocsájtani, de az embernek, aki elkövette, lehet és kell is megbocsájtani, mégpedig az Úr Jézustól tudjuk, hogy nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer, vagyis fenntartás nélkül, mindig ujra. Mármost ezt a mindenkinek való megbocsájtást ugyancsak előmozdítja a mindent megértés. Magunkról tudjuk, hogy milyen bonyolult valami az emberi cselekedet; mi minden van egy cselekvés, egy szó, sőt egy — talán nem is egészen tudatos – gondolat mögött. Hányszor ítélnek el bennünket felebarátaink, amikor úgy érezzük, hogy „nem értettek meg”, és hogy tud fájni az ilyen meg nem értés! Hányszor gondoljuk: az Isten, aki a szívet és a vesét vizsgálja, jobban lát bennünket, Ő nem fog elítélni. Nos, a nagy író, a nagy költő éppen azzal lesz naggyá, hogy „jobban lát”, hogy mélyebben olvas az emberi szívben, mint az átlagos ember szeme. A nagy regény, a nagy dráma, a nagy vers erre a jobban-látásra, embertársaink igazabb megértésére nevel bennünket, tehát őszintébb, melegebb megbocsájtásra, vagyis, — és ez a keresztény erkölcs alfája és ómegája – nagyobb szeretetre. ”
Részlet Sík Sándor: Szent Jeromos barlangja (Gondolatok az irodalom lelkiéleti jelentőségéről) c. írásából
Megjelent: Vigília, XVI. évf., 12.szám / 1951. december (621-631.o.) A teljes írás a következő linken elérhető: file:///C:/Users/user/Downloads/vigilia_1951_12_facsimile.pdf
Feltöltve: 2014.10.19.
