A sokféle önismereti terápia közül az utóbbi évtizedekben a pszichodráma ismertsége erőteljesen megnőtt országunkban.
A Magyar Pszichodráma Egyesület fogja össze a pszichodráma iránt érdeklődőket és az e területtel foglalkozó szakembereket. A közelmúlttól a mai napig több, mint ezer csoport indult hivatalos keretek közt, csoportonként 10-15 fővel, tehát a legszerényebb számítás szerint több mint kétszáz ezerhez közeledik azok száma, akik legalább egy éven át, de gyakran ennél jóval további ideig a pszichodráma segítségével foglalkoztak saját önismeretükkel.
Minek köszönhető ez a nagy érdeklődés?
A pszichodráma lényegéhez hozzátartozik, hogy nem beszélgetünk az érzésekről, átélt helyzetekről, hanem megjelenítjük, vagyis újraéljük. Ilyenkor a szavak helyett az akció és a cselekvés kap hangsúlyt, és az ehhez tartozó (akár korai) emlékek nagyon gyorsan tudnak felszínre kerülni.
Az egyén a konfliktusát, nehézségét, kapcsolati zavarát, traumáját nem egyedül hordozza, hanem az a dramatikus feldolgozás által közös élménnyé válik. Átélhetőbbé válik a fájdalom, ha kiderül, hogy más is ismeri ezt az érzést, nemcsak vele történik meg, ill. új szempontokat kaphat élményeinek megértéséhez
A csoporttagok a műfaj jellegénél fogva intim közelségbe kerülnek egymással, nem ritka az sem, hogy mélyebben ismerik egymást, mint esetleg saját családtagjaik.
A találkozások élményszerűek, soha nem unalmasak, sok sírással, sok nevetéssel járnak, a légkör elfogadó.
Röviden összefoglalva: a pszichodráma ”a belső lelki tartalmak, élmények, konfliktusok dramatikus megjelenítésen keresztül ható csoportpszichoterápiás módszer.” (Az Egyesület honlapján olvasható meghatározás). Maga a módszer kidolgozása J.L. Moreno nevéhez kötődik: embereszménye az aktív, cselekvő, teremtő ember, akinek kreativitását nem gátolja külső elvárás vagy bármilyen előírás. Ehhez a kellő feszültségi szintet a spontaneitás adja meg.
A pszichodráma módszerében, a „játékban” a spontaneitás és a kreativitás cselekvésbe ágyazottan jelenik meg, éspedig az un. dramatikus játékba való áttétel segítségével. A „játékban” a főszereplő saját konfliktusát, történetét jeleníti meg a csoport segítségével, azzal a kettős tudattal, hogy pontosan tudja a színpadon van, és amit megmutat, az nem az eredeti történet, hanem „olyan, mintha…” Az így átélt cselekvés segíti indítékainak megértését, és ez vezet az önismerethez.
Maga a játék a vezető és a játék főszereplőjének (protagonista) beszélgetésével kezdődik, aminek során közösen egymásra tudnak hangolódni. Ezt követi az aktuális konfliktus helyzet bemutatása a színpadon, és az asszociációk érzelmi hídján mélyül a játék.
A dramatikus megjelenítés során a protagonista módot kap arra, hogy belebújhasson a számára kellemetlen, konfliktust hordozó személy bőrébe, vagyis szerepet cseréljen vele. Például az egyetemista lány szeretne önállósodni és a barátjával külön albérletbe menni, de tudja, hogy ezt az anyja rossz néven venné.
Lilla: „Anya, úgy döntöttem, hogy összeköltözöm a barátommal, már meg is van a hely, hogy hová”
Ekkor kéri a vezető, hogy Lilla cseréljen szerepet az anyjával. Az anya Lilla szerepébe kerül, Lilla az anyjáéba. Lilla most saját anyja szerepében megérzi az anya szomorúságát, esetleg dühét. A lányban ezzel egy új érzelmi hozzáállás születhet, a saját szerepébe visszalépve talán már más hangsúllyal tudja folytatni a beszélgetést.
A szerepcsere Moreno „találmánya”, lényege, hogy a főszereplő nézőpontja hol önmagára, hol konfliktuspartnerére irányul, és ezzel új belátást, új észlelést tud szerezni a másikról. Nemcsak a másik embert tudja másképp látni, de önmagára is ránézhet a partnere szemével, és ezzel önismerete gazdagodhat.
Moreno pszichoterápiás módszerében a szerepcsere mellett másik hasonlóan fontos technika az un. realitástöbblet. Ahogy a nevében is benne van, más, mint a realitás. Moreno „igazság színpadán” nem a tényszerűség, a valóság, hanem a”pszichológiai igazság” jelenik meg. Ebben a „mintha realitás” világban megmutathatók a fantáziák, elképzelt események, álmok. A színpadon a valós idővel, a kronos-szal szemben a kairos, a minőségi idő jelenik meg. Sűríthető a tér is, egymás mellett láthatóvá válnak földrajzi értelemben távol eső helyek is. A többletrealitás nem elvesz, hanem inkább hozzáad a realitáshoz.
Nyilván felmerül a kérdés, hogyan gyógyíthat ez a szürreális látásmóddal történő belső munka. A bennünk élő képek, vágyak, fantáziák az érzelmekhez, és gyakran a nem tudatos világunkhoz tartoznak, így szavakkal gyakran nem, vagy nehezen fogalmazhatók meg. A tudat kontrolljának elengedésével elfojtott vágyak, kívánságok, félelmek kerülhetnek felszínre, és ha ezekkel szembe tudunk nézni, talán már nem is olyan félelmetesek.
A múlttal, a már megváltoztathatatlannal kapcsolatosan gyakori a bűntudat megjelenése. A dráma színpadán, a többletrealitás segítségével bocsánatot lehet kérni a már nem élő hozzátartozóktól, kapcsolatba lehet kerülni a spirituális valósággal és a transzcendens világgal. A megbocsátás, a jóvátétel hatalmas felszabadulást adhat az élő családtagnak.
Ehhez hasonlóan a jövőbe is be lehet pillantani, a vágyott dolgok színrevitelével a főszereplő számára világossá válhat, merre induljon el. Az álmaink világába való belépéssel közelebb kerülhetünk önmagunkhoz, saját belső valóságunkhoz.
A pszichodráma gazdagságáról ennek a két alapvető technikának a bemutatásával próbáltunk ízelítőt adni. Végezetül nézzünk még rá arra, mikor segít leghatékonyabban ez a módszer:
kapcsolatok minőségének javítása
kommunikációs és konfliktuskezelési nehézségek
vágyaink, céljaink megismerése
mások jobb megértése
igényeink jobb képviselete.
Felhasznált irodalom:
Magyar Pszichodráma Egyesület honlapja
Sarkady Kamilla, Frenkl Sylvia: Hogyan folytatódik Freud szabad asszociációs módszere? In: „Kezdetben volt a találkozás…”Szerk: Perczel Erika és Szőnyi Gábor A Pszichoterápia folyóirat külön kiadványa. 2009. Bp.
Feltöltve: 2016.04.30.
