Róm 8,18-25
„… majd csak lesz valahogy…” „… csak rosszabb ne legyen…” – fejezzük ki gyakran bizakodásunkat, különösen akkor, amikor fogalmunk sincs, hogy mi lesz a folytatás, vagy amikor tudjuk, hogy lesz rosszabb. És az ember mindennek ellenére remél. Szinte tökéletesen képtelen megalkudni, beletörődni a rosszba, a végbe, az elmúlásba – annak ellenére, hogy a józanész és a logikus gondolkodás éppen az ellenkezőt sugallja. Rengeteget teszünk, küzdünk csak azért, mert a remény azt súgja, hogy érdemes. Honnan van bennünk ez a láthatóan furcsa látásmód? Honnan ez a jövőbe vetett bizalom? Szent Pál apostol is megvizsgálta ezt a kérdést, s a következőket írta:
Róm 8,18 Azt gondoljuk ugyanis, hogy nem méltók a mostani idők szenvedései a jövendő, rajtunk lelepleződő dicsőséghez. 19 A teremtés sóvárgása ugyanis az Isten fiainak leleplezését várja. 20 A teremtés ugyanis alávetett a hiábavalóságnak, nem önként, hanem az alávető által, a reményre. 21 Mert maga a teremtés is fel fog szabadíttatni a pusztulás szolgaságából az Isten gyermekeinek dicsőségének szabadságára. 22 Tudjuk ugyanis, hogy az egész teremtés együtt sóhajt és vajúdik mostanáig; 23 de nem egyedül, hanem mi, a lélek zsengéit bírók is, mi is magunkban sóhajtunk az örökbefogadást várva, a testünk megváltását. 24 Reményben üdvözíttetünk ugyanis. A látó remény nem remény; aki ugyanis lát, mit remél? 25 Ha pedig nem látva remélünk, kitartással várjuk! (Ford. Csernai B.)
E pár sorban a remény határai egyszerre szűkülnek be és tágulnak ki. Pál nem reménykedik a jövő jobbra fordulásában, vagy a különböző dolgok szerencsés kimenetelében; másrészt pedig szerinte nemcsak az ember reménykedik, hanem az egész teremtett világ. Ez a remény továbbá abban is különbözik a ma embere bizakodásától, hogy egyrészt hihetetlenül biztos a dicsőségben, másrészt ezt a dicsőséget nem a mostani nehézségek, kellemetlenségek és erőfeszítések vállalása által kívánja elérni. Az ő gondolkodásában a motor ugyanis nem az ember erőfeszítése, hanem az, amit Isten tesz az emberért. A Rómaiakhoz írt levelében, amelyből a fenti sorok is származnak, rámutat arra, hogy Isten és ember kapcsolata sohasem lehet egyenrangú. Egyrészt hiába is próbálunk megfelelni Isten vélt vagy valós elvárásainak, végességünk miatt mindig alulmaradunk. Másrészt pedig Isten mindig többet ad, mint amit kérhetünk vagy megérdemlünk. A feltámadt Krisztus bennünket is meghívott az örök élet dicsőségére; ez a meghívó teszi Pált olyan magabiztossá.
Reményével mégis két lábbal a földön áll. Tudja, tapasztalja a mindennapi élet nehézségeit, szenvedéseit. Mindezek oka a hiábavalóság. Ezzel a szóval a régiek nem a fölöslegességet fejezték ki, hanem a mulandóságot. Egy olyan világban élünk, ahol minden dologra, minden tervre, minden alkotásra a feledés, az elmúlás, a halál tesz pontot. Ez az a pont, amit mi emberek soha nem tudunk elfogadni. Szt. Pál sem fogadja el ezt a pontot: ő vágyakozik, sóvárog, és vár, más szóval reménykedik abban, hogy ez a pont valójában kettőspont, mert tudja, hogy kezében van az örök dicsőségre szóló meghívó.
Igen, Pál dicsőséget remél a mulandóság helyett, az élet teljességét az enyészet helyett. Már megkapta a lélek zsengéit, vagyis Isten ajándékainak előlegét, amely képessé teszi őt arra, hogy nehézségekkel teli élete értelmezésekor ne a fájdalmakra, hanem ezen előlegre tekintsen, s a fájdalmakat úgy viselje el, mint szülési fájdalmat, amely bármilyen kibírhatatlannak tűnik is, mégis életet ad. Mert a megkapott előleg valódi dicsőségre szól: nem emberi elismerésre, nem valamilyen mulandó szervezet általi kitüntetésre, hanem az Isten életében való részesedésre. Ez ma még nem látszik, mégis meghatározza az apostol hétköznapjait, hiszen biztosítja arról, hogy a hiábavalóság, a mulandóság megmásíthatatlan pontját maga Isten változtatja át.
Szent Pál tehát vár, mert tudja, hogy mindaz, amit maga körül lát, egyszer majd beöltözik az élet teljességébe. Erre a várakozásra hív meg bennünket is: emlékezzünk arra, hogy amíg a hétköznapok gyakran értelmetlennek tűnő köreit futjuk, addig valójában örök célunk felé haladunk. Akkor is, ha nem hoz semmi jót a holnap, akkor is, ha minden elveszni tűnik: Isten az életre szánt bennünket, és nem mondott le arról, hogy földi pályafutásunk végén megajándékoz mindannak teljességével, amit ezen a földön csak töredékesen élhettünk meg.
Csernai Balázs
Feltöltve: 2014.02.02.
