„Játszottam az egész földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fiai között.” (Péld 8,31)
Egyszer volt, hol is volt, volt egyszer egy Kisfiú. Szépséges szépen, Szülőatyja képmásaként született, réges-régen, még mielőtt a hajnalcsillag fölragyogott volna. Lelke tüzes örömmel lobogott, szelíden izzott, éltető meleget sugárzott. Ő volt az Egyszülött, a szeretett Fiú.
Léptei alá az időtlenség méhében szunnyadó Mindenség simult, ebben játszogatott Szülőatyja színe előtt. Atomokat és galaxisokat rajzolt a Semmibe, sziporkázó csillagokkal pettyezte be a nyújtózkodó Űrt. Más dolga sem akadt, mint szaladgálni a tejutakon, pillangókat kergetni a megagalaxisok ösvényein. Be nem telt a játékkal Szülőatyja és Lelke legnagyobb gyönyörűségére. Boldog, kacagó – és kaladvágyó Gyermekként élte a Lét teljességét.
Egyszer – hogy, hogy nem! – kalandozásai során belebotlott egy aprócska bolygóba. Kezére ráfröccsent egy terpeszkedő óceán tarajos hulláma. A Gyermek vele született kíváncsisággal nyalta meg az ujja hegyére ült vízcseppet. Elfintorodott.
– Fujj de sós!
Mivel eddig csak édeshez volt szokva, körülnézett, hátha valami mézfélére akad. Alig lépett a homokos partra, villódzó szárnyú méhecske libbent eléje, és rubin nyelvére aranyló csöppet bocsátott.
– Na, ez már megteszi! – nevette el magát a Gyermek, és egyszeribe’ kedvet kapott, hogy tüzetesebben szemügyre vegye ezt a minivilágot.
Ahogy ment, mendegélt – mert nem mindig rohant ám! -, egy lankás domboldal mellett sudár Liliomszállal találkozott. A Kisfiúnak nem tudni miért, nagyot dobbant a Szíve. A Lélek ült ki az ajkára, amikor megszólította:
– Merre tartasz, Virágszál?
– A kútra.
– Minek?
– Hogy megitassam a virágokat.
– Mit csinálsz velük aztán?
– Nézem egy kicsit, hogyan nőnek.
– Mire nőnek a virágaid?
– Hogy majd odaadjam Valakinek.
– Vársz valakit?
– Igen, ó, igen…
– Nagyon várod…?
– Nagyon…
– Tudod mit? Hazaszaladok Szülőatyámhoz, és megkérem, küldje el neked gyorsan azt a Valakit, hogy mire kinyílnak a jácintok meg tulipánok, itt legyen nálad!
Liliomszál hamvas arcát örömpír futotta be; vágyakozó sóhaját fölkapta a tavaszi szellő, és befújta vele a pihegő Mindenséget. A Kisfiú pedig, hipp-hopp, már otthon is termett. Két karjával szorosan átfogta Szülőatyját, és forró hévvel sugdosta neki legújabb, világraszóló ötletét…
– Abba, Apukám, csak most az egyszer!
A Szülőatya arca fölragyogott, igent bólintott, szeméből pedig lassan legördült két súlyos könnycsepp…
Mire a világmindenség lélegzethez jutott, a Gyermek minden teketória nélkül a szeretet szárnyára kapott, és egy-kettőre ott termett a bűvös földtekén. Liliomszál éppen ruhát teregetett a ház előtt.
– Megjöttem! – így a pöttöm Fiú.
– Isten hozott! Vártalak… Nézd, virágban a jácint meg a tulipán!
– Akkor itt maradhatok?
– Ameddig csak akarsz.
– A rózsákból is adsz majd?
– Mind. Minden a tiéd!
– Akkor jó. Megölelhetlek?
– Gyere, egyetlen Csillagom!
A Fiúcska ragyogott a boldogságtól, és egész Lelkével átölelte a százszorszép Leányt. Ajkán méznél édesebb szó fakadt:
– Immele… Anyácskám!
(Puskely Mária: Játszani jó. Szent István Társulat, Budapest, 2009., 7-10. A szöveget a Szerző szíves engedélyével közöljük.)
Feltöltve: 2014.12.21.
