Sokak számára meglepő talán, hogy a Nyolc boldogság szerint mi is a szelídek jutalma. Hogy azért boldogok, mivel ők birtokolják a földet. Szelídség és birtoklás, lehet ennél nagyobb ellentmondás? Érdemes talán közelebbről szemügyre vennünk a birtoklás természetét.
Aki eltökélten birtokol valamit, szükségszerűen körülhatárolja azt, s így birtoka eleve véges. A birtokló vágya azonban végtelen, szüli benne az újabb szomjat és újabb elégedetlenséget. Ha görcsösen markolunk valamit, előbb-utóbb nem érezzük, amit markolunk. Meg féltjük is, ami a miénk, s mint a féltékeny szerelmes szerelmesét, úgy veszítjük el mi is szemünk elől azt, amit kezünkben tartunk. A túlerőltetett kéz és a túlerőltetett szem végül is semmit se fog és semmit se lát.
Nem így a szelídek. Épp mivel semmijük sincs, épp mivel semmit se kell körülhatárolniok – az, amijük van, szellős és határtalan. Ahogy az égbolt, ahogy a levegő: úgy birtokuk a föld – osztatlanul és egészen. A világ önzetlen eleganciájuk miatt kezes bárányként pártol hozzájuk. Senki se szereti, ha birtokolni kívánják. S e törvény alól még a kövek se kivételek: még a kövek is „megfutnak” az elől, aki „erőszakkal” közeledik hozzájuk.
A szelídekben már ma világosan fölismerhetjük az Új Jeruzsálem polgárainak előképét. Igaz, ma még kisemmizheti őket a világ, de már ma is olyan titokzatos és kifogyhatatlan birtokkal rendelkeznek, amire soha semmiféle mohóság nem teheti rá a kezét. A szelídek szívük mélyén már ma is elégedettek, s úgy boldogok – könnyedén, természetesen és csendesen –, ahogy csak a valóban elégedettek boldogok.
(Új Ember, 1974. május 19.)
Feltöltve: 2014.08.17.
