Fáradtság, túlterheltség, kimerülés – mindennapi hogylétünket kifejező szavak. A tennivalók, a munka, a kötelességek, a családi és egyéb kapcsolatok fenntartása közben alig jut idő megállásra, pihenésre. Az ember olyan lény, aki hajlamos többet dolgozni, mint amire egészségesen képes, s gyakran elfelejt megállni, elfelejt pihenni. Ez csak látszólag a modern kor betegsége. Már az Ószövetségben, több, mint 2500 évvel ezelőtt parancsba kellett foglalni a pihenést! A tízparancsolatból ismerős „Az Úr napját szenteld meg!” két alkalommal szerepel a Szentírásban. Mindkét alkalommal hosszú indoklást fűztek e parancshoz, mert már akkor sem volt könnyű megállni, eltekinteni a munkától.
Kiv 20,8 Emlékezz meg a szombat megszenteléséről! 9 Hat napig dolgozz és tedd minden dolgodat! 10 A hetedik napon azonban az Úrnak, a te Istenednek szombatja van: semmiféle munkát ne végezz azon se te, se fiad, se lányod, se rabszolgád, se szolgálód, se állatod, se a jövevény, aki a kapuidon belül van! 11 Hat nap alatt alkotta ugyanis az Úr az eget, a földet és a tengert, és mindazt, ami bennük van, a hetedik napon azonban megpihent, azért áldotta meg az Úr a szombat napját, és azért szentelte meg.
MTörv 5, 12 Figyelj a szombat napjára, hogy megszenteld azt, amint megparancsolta neked az Úr, a te Istened. 13 Hat napig dolgozz és tedd minden dolgodat, 14 a hetedik nap azonban szombat, azaz nyugalomnap legyen az Úrnak, a te Istenednek tiszteletére! Ne végezz rajta semmiféle munkát, se te, se fiad, se lányod, se rabszolgád, se szolgálód, se marhád, se szamarad, se bármilyen más állatod, se a jövevény, aki a kapuidon belül van, hogy nyugodjék rabszolgád és szolgálód, éppen úgy, mint te magad! 15 Emlékezz arra, hogy magad is szolga voltál Egyiptomban, s az Úr, a te Istened hozott ki téged onnan erős kézzel és kinyújtott karral; azért parancsolta neked, hogy tartsd meg a szombat napját!
Ahhoz, hogy e parancsokat teljesebben megérthessük, jó felidézni az eredeti héber szöveg szójátékát: a szombat szó ugyanis elsősorban pihenést és nyugalmat jelent. Így az akkori hét hetedik napjának neve is utalt az aznapi pihenésre, nyugalomra.
E parancsokban fárasztóan hosszú felsorolásokat olvasunk arról, hogy a szombat mindenkire vonatkozik. Ebből is láthatjuk, milyen nehezen lehetett (és lehet ma is) rávenni az embert a pihenésre. Mert mi mindig találunk még valamit, amit meg kell tenni, s amikor végeztünk számos olyan új dolog jut eszünkbe, ami még elintézésre, megvalósításra vár. Ezen állandó tenni akarás mögött felismerhetjük a végtelen utáni vágyunkat. Nem elégszünk meg azzal, ami már készen van, mindig többet akarunk. S hányszor kell fájdalmasan megtapasztalnunk, hogy a vágyott végtelent munkával nem érhetjük el! Mert a végtelent Isten éppen a pihenés, a nyugalom pillanataiban tudja nekünk ajándékozni.
Erre utalnak e parancs „indoklásai” is. Az első a teremtésre utal. Nekünk a hét napos teremtéstörténet hetedik napja talán nem jelent olyan érvet, amely valóban meggyőz bennünket. Ha azonban egy pillantást vetünk a természetre, annak burjánzó nyári életére, rácsodálkozhatunk a teremtett világ mély harmóniájára és békéjére. Egy-egy vihar utáni nap reggele, a napnyugta békéje, a nyári hőség csendje, vagy a csillagos ég mind a Teremtő mély békéjét közvetítik. Azt a békét, amit Isten meg akar osztani az emberrel is.
A második indoklás visszautal Izrael múltjára, a rabszolgaság korszakára. A megállás nélküli munka az embert elgépiesíti, közömbössé, rezignálttá, végső soron embertelenné teszi. Milyen gyakran találkozunk ma is ezzel! A pihenés, a nyugalom éppen a munka által el nem érhető teljesség befogadására tesz alkalmassá. Amikor tehát Isten megparancsolja a pihenést, akkor éppen az embertelen rabszolgaságtól akar megóvni bennünket.
Így válhatunk valóban szabaddá a szabadság és a pihenés ideje alatt. S ha a munkától és a teljesítménykényszertől megsebzett lelkiismeretünk egy-egy pihenéssel töltött napon vádolni kezdene bennünket, emlékezzünk arra, hogy a pihenés nem luxus, hanem Isten parancsa – az ember javára.
Csernai Balázs
Feltöltve: 2015.06.30.
