Lassan-lassan elértük a nyár derekát. Ilyenkor nem ritkán elmélázok, vagy ha úgy lelkibb, akkor filozofikus gondolataim támadnak. A hűsítő estéken nem egyszer mörcögök (morfondírozok) azon, hogy mennyi és milyen, egyéni és mély szükségleteink vannak. Ezek azok a vágyaink, amelyek, ha kielégítést nyernek, akkor elringatózunk a jólét és az otthonosság érzésében.
Lehet, hogy magasztosabb gondolatokat várnának tőlem, de talán megértik amit most leírok.
Számomra az otthonosság non plus ultrája a rántott hús. A bécsi. Talán ismerős az érzés, ahogy fogod a hússzeleteket és a klopfolóval szép laposra vered azokat (a zajszint gyerekkori biztonságot idéz), majd lisztbe, tojásba, zsemlemorzsába hengergeted és forró zsírban kisütöd. A kockára aprított burgonyához vajat és tejet adsz majd összenyomod, míg pürévé nem válik. Aztán behozod a 10 napja, melegen levő (ha esős idő is van) kovászos uborkát hozzá, amit minden tiltakozásod dacára készített el az anyukád.
Aztán kést és villát ragadsz (vagy a családtagjaid, vagy a barátaid, vagy a rendtársaid…), az egészet belakmározod, s erőteljesen dicséred az Urat minden jótéteményéért, de leginkább a labanc konyha remek találmányáért.
Gondolhatod, hogy ez rettenetes, és hogy nem túl szellemi, de előfordulhat, hogy Te, kedves olvasó, egészen mást tartasz az otthonosság jelképének, amire viszont én néznék tátott szájjal, és nem vállalnám egyetlen pillanatra sem. És ez így van jól. Azt eszel, amit akarsz, és én is. Hogy is van a mondás: az én házam az én váram…?
Pintér Tamás Pius smc
Feltöltve: 2016.08.14.
