Mint mindnyájunkban, a betegség terhét hordozó emberben is él az igazság utáni vágy. A „határhelyzetek” kapcsán a megszokottnál élesebben merül fel az emberben a kérdés: mi az életem értelme, ki vagyok lényem mélyén, mi a hivatásom, merre tartok, jó úton járok-e…?
A betegséggel szembesülő ember a létére vonatkozó alapkérdéseket betegsége szemüvegén át látja. Élete újra-értékelése mellett általában szeretné tudni, milyen az állapota, mik a kilátásai, hogy szembenézhessen ezekkel, és megküzdjön a kihívással. Az őszinteséggel esélyt adunk erre. Az őszinteség azonban akkor is hiteles, ha annyit tár fel az igazságból, amennyit a beteg tudni és befogadni képes. A megfelelő idő kivárása elengedhetetlen: az alkalmatlan időben feltárt igazság súlyos krízist is okozhat. A nehézséggel szembesülve, a psziché védelmében fellépő hárítás, tagadás természetes reakció, melynek fontos szerepe van a trauma, veszteségélmény feldolgozásának folyamatában. Tiszteletben kell tartanunk ezt a szakaszt, időt adva a betegnek, hogy amikor elérkezik az ideje, saját erejéből tudjon továbblépni.
A betegnek joga van az igazságra, de közlésének idejét, módját az ő igényei és szükségletei határozzák meg, ez a beteg egyéni belső útja. Előfordulhat, hogy már kezdetben a teljes igazság befogadására kész, de az is lehet, hogy a közlésnek fokozatosnak kell lennie. A beteg kérdései, közlései feltárják előttünk, mi az, amit a jelen pillanatban képes befogadni. Tartsuk tiszteletben saját ritmusát.
A legtöbbet türelemmel, figyelmes meghallgatással tehetünk. Nem szabad siettetnünk, értékelnünk; ha úgy fogadjuk el a hozzátartozónkat, amint van, feltételek nélkül, bizalmat és erőt meríthet a következő lépés megtételéhez.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2013.10.27.
