Májusban ünnepeljük az édesanyákat – az anyaság ajándékát. Az Élet ünnepe Édesanyának lenni – de az öröm mellett sok kihívással járó feladat is. Afangide Bea a gyermekek mellett – velük együtt megtapasztalhatta a veszteséget, a betegágy melletti küzdelmeket is. A gyermekeivel megélt örömökről és nehézségekről mesél.
– Mit jelent Önnek: anyának lenni?
– Elsősorban megajándékozottságot jelent. Hála Istennek, 3 fiú édesanyja lehetek. Akik neveléséért én vagyok a felelős. Számomra az egyik legnagyobb öröm, hogy részese lehetek gyermekeim lelki, szellemi, testi fejlődésének, segíthetem kibontakozásukat. Olyan ez, mint amikor tavasszal megláthatjuk a természet megújulását. Az első évek, a kisgyermekkor és majdan a kamaszkor megköveteli az együtt töltött, befektetett minőségi időt. A szeretet, mint forrás segíti a ránk bízott „ kis palánták” szárba szökkenését és további növekedését. Hosszú és küzdelmes munka ez, hisz bizonyos szempontból én vagyok gyermekeim számára a forrás – mind mentálisan, mind szellemileg mind anyagi szempontból. De nem cserélnék semmivel, hisz az életem megosztása velük azt is jelenti számomra, hogy nem magamért élek, hanem értük – és ez áldás.
– Három gyermekes édesanyaként sok nehézséget élt meg, hiszen súlyos betegség után, fiatalon elveszítette férjét. Miből merített erőt ebben a krízisben?
– Egyrészt sok barát mellénk állt. Másrészt az Istenbe vetett hitem, ami megőrzött az összeomlástól. Hisz a férjem, mint családfő elvesztése szinte elviselhetetlen hiányként és fájdalomként zuhant ránk. Aztán, ahogy teltek a gyász évei folyamatosan megtapasztaltuk a Gondviselést. Azt biztosan ki tudom jelenteni, hogy a Jó Isten nem akarja kevesbíteni, megrövidíteni az életünket a nehézségekkel, próbákkal, küzdelmekkel. A gyermekeim számára is megvan minden, ami szükséges. Hála Isten szorgalmas, tehetséges gyermekek.
Megtanultunk mindenért hálát adni. Mert tudjuk azt is, hogy vannak tőlünk sokkal nagyobb nehézségekkel küzdő családok.
Most már azt mondhatom, hogy jó dolog mások, más családok számára is forrásnak lenni.
– Hogyan élik meg a mindennapokat négyesben?
– A hétköznapok munkával telnek. Én, mint édesanya, művész- tanárként dolgozom. A gyerekek az iskolai elfoglaltságuk mellett külön zeneórára, illetve sportra járnak. Az esték a nap eseményeinek megbeszélésével, valamint a másnapra való készüléssel telnek. A hétvégék, illetve a szünidők a feltöltődés időszakai. Ilyenkor végre együtt vagyunk!
A zenetanulás maga után vonja a koncertek sorozatát, illetve az edzések a különféle sportversenyeket, amelyre szintén hétvégén tudunk elmenni.
Ha jó idő van, élvezzük a természetet és kirándulunk. Fagyos szelek esetén társasozunk. Ünnepek alkalmával pedig együtt készülünk. Az ajándékokat mi magunk készítjük akár karácsonyra, akár születésnapokra. A barátainkat például egy közösen készített naptárral szoktuk megajándékozni, amelybe az év legjobb 12 rajza kerül.
– Az utóbbi időben gyermekei betegsége jelentett nagy kihívást. Egyedüllálló anyaként állt helyt ezekben a küzdelmekben… Milyen nehézségekkel szembesült?
– Az egyébként is nagy logisztikát igénylő hétköznapokban amikor még egy plusz probléma, mint például egy váratlan betegség is felbukkan, valóban nem könnyű az élet.
Azért azt elmondhatom, hogy a gyermekeim egészségesek. A téli időszakban is ritka, hogy egy- egy influenza vírust elkapnak. Ami a tanév során betegség, inkább rendellenesség felbukkant, – nagyon ritka. Ezekre nem is lehet felkészülni. A kórházi időszakban, illetve az otthoni ápolásban többnyire én voltam a beteg fiammal. Sokszor CSAK!- a szeretetteljes tekintet, vagy egy kézfogás, ami segíteni tudott a fájdalom legyőzésében. Egyszerűen a jelenlétem, ami biztonságot, erőt adott akkor a fiamnak.
Ősszel, a tanév kezdetén a középső fiam épp egy délutáni sportfoglalkozást követően lett rosszul, ami után kórházba került. Kiderült, hogy egy veleszületett ciszta oly annyira kifejlődött, hogy bélelzáródást okozott. Azonnali műtétre volt szükség. Hála Istennek most már jól van. Ugyanolyan minőségi életet tud élni, mint kortársai.
A legnagyobb fiamat május végén fogják műteni egy csont rendellenességgel. A szegycsontja befelé nő, ami veszélyezteti a szív ill. a tüdő növekedését. Az ő műtéte körüli szervezésben vagyok most benne. Ez egy nagyobb műtét, ami többféle segítséget is igényel. A barátok, akik eddig is mellénk álltak, nekem is erőt adnak. Előre is köszönöm nekik a támogatást, segítséget.
Persze vannak, akik értetlenkedve néznek rám. Sőt mi több felháborodnak, ha segítséget kérek Ilyenkor nem az a baj, hogy valaki nem tud segíteni. Az a nehéz, ha megítél. Tény, hogy nekünk anyukámon kívül nincs más rokoni segítségünk, ezért is szükséges külső segítséget kérnünk. Azt gondolom, hogy ahhoz is egyfajta alázatra van szükség, hogy kilépjek, kilépjünk abból a meggyőződésből, hogy egyedül mindent meg tudunk oldani. Ahhoz pedig nagyfokú önzetlenségre van szükség, hogy valaki nem a gőg útját választja, hanem egyszerűen végig gondolja: megéri jónak lenni! – jót tenni!
– Megosztana velünk egy, az Ön számára fontos, örömteli, gyermekeivel kapcsolatos élményt?
– Igen. Bár nehéz egyet kiemelni. A legutóbbi esemény épp a tavaszi szünetben történt. Meglátogattuk édesanyámat, Szolnokon. Ott nőttem fel, s azt gondoltam teszünk egy nagy sétát a városban végig járva azokat a helyeket, ahol még gyermekként én is sokat jártam. Persze a város is már más, sokat változott. A kedvenc cukrászdám a Tisza partjáról a Zagyva partra került. De elidőzni és ugyanolyan jóízűen megenni a dobos- tortát s ráadásul a gyermekeimmel együtt, látván az ő örömüket és megelégedettségüket, számomra is nagyon nagy boldogságot jelentett. Utunkat folytatva elsétáltunk a művésztelepre, ahol még rajzolni, festeni tanultam. A Tabán városrészben éppen virágzott a vadcseresznye. Most már értem , hogy a cseresznyevirágzás miért jelent külön évszakot a japánok számára is. Mintha egy másik életminőség lenne! A szél, ahogy hintette a szirmokat, nem lehetett nem örülni. Mint valami áldás-eső, ami ránk omlott – egy csoda volt. Aztán a Tisza mentén sétálva a rózsakertbe értünk, ahol egykor egy uszoda volt, még én is úszni tanultam ott. A gyermekeim hosszú sétánk alkalmával nem győztek csodálkozni, hogy én is hasonló dolgokat éltem meg, mint ők. Leérve a Tisza-partra együtt „kacsáztunk”. Ezek azok az önfeledt, örömteli pillanatok, amelyek minden szomorúságot elfeledtetnek. Talán még a nehéz pillanatokat is könnyebb így elviselni.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2017.04.30.
