– Hogyan lehet jól felkészülni egy ünnepre?
– Leginkább avval, ha az ember jól csinálja az ünnepek közti időt. Ha az ember nem böjtöl, nem is tud igazán egy lakomán jóízűen részt venni. Ha valakinek minden nap abban van része, amit szeme-szája kíván, akkor megcsömörlik. Ez az jelzi, hogy kellett volna egy rákészülés, egy kis kiéhezés az örömre. Ha mindig telítve vagyunk, ez nem lehetséges. Az örömhöz kell egy bizonyos szürkeség, sőt, esetleg szenvedés, vagy áldozat is. Nem kibírhatatlan szenvedés, és fájdalom, hanem az a tapasztalat, hogy eltűrjük az élet küzdelmeit, nem csüggedünk el a hétköznapokban. Az örömnek az az egyik nagy ereje, hogy nem kétségbeesek a bajban, hanem reménykedve várom, hogy túljutok rajta – már nézem messziről: hol van a világítótorony? Oda kell eljutni. Erőt merítek a távlatokból, és így tovább tudok menni az úton.
– Fontos megtapasztalni a hétköznapok monotóniáját is?
– Igen, és nemcsak a hétköznapok monotóniáját, hanem azt is, milyen bölcs dolog a Jóistentől, hogy a hétköznapok nemcsak monotonok, hanem néha nehezek is. Néha úgy érezzük, alig tudjuk vonszolni magunkat. A szenvedés nélkül nem tudnánk érzékelni az egészséget például. Ha mindig egészségünk lenne, ha nem veszíthetnénk el, nem értékelnénk olyan nagyra. Egy gazdag ember, akinek annyi a pénze, hogy már nincs semmi gondja, már nem tud örülni a pénznek. A szegény ember örül az alamizsnának is, hiszen az fájdalom, vagy nehézség után jött. Az érzi igazán milyen jó átúszni a Dunát, aki küszködik az úszással. Ha hajóval megy át valaki, az nem ismerheti ezt az érzést. Az ünnepnek is ilyen vonzóereje van, ahhoz, hogy átélhessük, kell egy előzetes kiéhezés az örömre, a boldogságra. És annak a tudomásul vétele, hogy a nehézség nem baj. A bajban nem kell megijedni. Ha majd megérkezünk, üdvözülünk, világossá válik, hogy jó, hogy nem volt minden olyan könnyű a földön. Ostobaság, mikor az emberek úgy akarnak boldogulni itt, hogy minden nehézséget eltüntessenek, minden betegséget meggyógyítsanak, mindenkinek legyen mindene, mindenki azt tegye, amit akar… Csakhogy ez a „ki nem éheztetés” oda vezet, hogy sokan beletespednek az életbe. Sok földi örömtől megcsömörlött ember eldobja az életet. Mert nem várnak semmit, mert nem fogadják el azt, hogy az ünnep előtt kell szenvedni is; azt hiszik, hogy a szenvedés tragédia, és ami eltünteti a szenvedést, az a cél. Az nem a cél, az csak egy út. A cél a végső ünnep. Amikor egész lényünk nem csak kis ideig, és nemcsak bizonyos szempontokból, hanem teljességben békés, boldog, és örömteli időtlenül. Időtlenül.
– A földi létünkhöz hozzátartozik a hiány…
– Nagyon is hozzátartozik. Ha nincs hiány, akkor nincs telítettség sem. Ha nincs hiány, akkor igazából az ember nem tudja miért él. Amikor egy hiányból érkezünk valahova, örülünk. Ha nem, nem tudunk örülni. Az ember unalmasnak találja a létet. Ez lemondáshoz, dekadenciához, letörtséghez vezet – fizikailag is. De az alkotás szempontjából is: nem tudunk örülni annak, amit mi csináltunk, okoztunk, és még mélyebben, hiány nélkül nem tudunk szeretni sem, és nehezen hisszük el, hogy szeretnek bennünket – végül felvetődik bennünk a kérdés: minek élek.
– A fejlődéshez, növekedéshez, szükségünk van küzdelemre.
– Nagyon is szükségünk van. Anélkül nincsen fejlődés, fejlődés nélkül pedig nincsen célba jutás. Úgy célba jutni, hogy nincsen cél, hanem a jelen a cél, nem lehet. A jelen nem lehet cél önmagában. Ha csak a mának élünk, az valójában tespedés. Ez sokféleképpen megnyilvánul. A legegyszerűbb formája az unalom, a másik, hogy az ember olyan mellékutakat keres, amelyekben mégis valamiféle változatosságot élhet meg. Sokak számára ezt csak valami extrém dolog adja meg. Mert nem tudnak igazán ünnepelni, azért keresnek az emberek feltűnő dolgokat, hogy hátha az majd örömet okoz, pl. életveszélyes sportokat. Az emberek nem élhetnek anélkül, hogy küszködjenek, és azzal próbáljanak valamit elérni. Viszont sokszor rossz helyen keresik ezt. Ezért nagy baj a gazdagság: ott a kísértés, hogy dolgozni már nem kell, minden megvan. Fennáll a veszély, hogy fejlődni sem kell, és csak a ma létezik. Nagy ajándék a szegénység. Nem a nyomor, hanem az a szegénység, amely szabaddá tesz.
Ezért vállalta Jézus azt, hogy szegény legyen. Persze nem akarja, hogy a szegénység akadályozzon bennünket az előrejutásban. De a mindennapi életért meg kell dolgozni, el kell fáradni. Közben megtapasztaljuk a betegséget, gyógyulást. Aztán az ünnepnapok erejét. Ha pedig kipihentük magunkat, örülünk. Ezek által egy érzék alakul ki az emberben, hogy a legeslegnagyobb örömre, amiért születtünk, el is jussunk. Mert tulajdonképp ha egy mondatban kellene elmondani, miért van az ünnep: azért, hogy az emberi életnek legyen értelme. Most még csak átmeneti ünnepek vannak, a végső ünnep, a célba jutás. A végtelenül bölcs Isten tudta, hogy nem olyan világot teremt, ami céltalan. A célt, az örömöt akarja nekünk adni, de szabad akaratot adott, hogy felismerjük és elismerjük-e az ő szándékát, és, hogy ezért áldozatot is kell hozni, dolgozni kell, ezért nem tragédia a szenvedés, a nehézség, szegénység sem. Ez mind csiszolja és ébren tartja bennünk a vágyat, hogy a legnagyobb örömre is eljussunk. És az ünnepek azért vannak, hogy erőt meríthessünk az úton, pl. Karácsony, húsvét, családi ünnepek.
– Jó ideje te magad is megtapasztalod a betegséget. Betegként hogyan látod, mi segítheti a beteg embert tovább, hogy a betegség által korlátozottan ne fásuljon bele a hétköznapokba?
– Én nem a betegséget tapasztalom, hanem azt, hogy nagy öröm az egészség. Azt is tudom, hogy ha itt a földön nem tudok meggyógyulni, van örök üdvösség, végtelen boldogság. Ezért napról napra mikor ezt átgondolom, nagy örömben élek. Nem az az öröm, hogy most nehéz, vagy fáj valami, hanem az az öröm, hogy ennek van értelme. Ez egy nagy készület. Lehet, hogy nagyon közel van, lehet, hogy távolabb – de én az Ünnepre készülök. Miért ajándék az ünnep? Ünnep csak akkor lehet, ha próbatétel, szenvedés van előtte. Örök ünnepre készülünk, születtünk, és a térkép a kezünkben van, nem lehet eltévedni.
A Jóisten az embert örömre, boldogságra teremtette. De ad nekünk lehetőséget, hogy szabad akarattal mi is keressük ezt. Visszatekintve azt látom, jó, hogy részem volt nehézségekben: amikor gyerek voltam, nagyon szegények voltunk, meg kellett küzdeni az életért. Az iskolában sok minden nem sikerült, s akkor azt hittem, hogy itt a világvége. De a megküzdött nehézségek után átélt öröm mindig továbbvitt. A kisgyermek számára akkor kezdődik az Isten felé vezető út, amikor szeretetet tapasztal, kap egy ajándékot, és örül. Megérzi, milyen jó lenne, ha mindig örülhetne. Valamiféle fogalma lesz ezáltal arról, milyen lehet a mennyország. Aztán másnap kezdődik az óvoda, jönnek a nehézségek, és megérzi azt is, hogy az örök örömet nem adják ingyen. Belenevelődünk a küzdelembe. Amikor elérkezik az önállóság, tudatosan is kell keresni a készületet, a távolabbi célt: nem baj a betegség, szenvedés, készülök a legnagyobb örömre. Amikor lehet, jót teszek, és megtapasztalom, milyen jó szeretni, megerősödök a szeretetben, és egyszer csak ott találom magam a mennyországban. Ez az út. Az ember mindig közel van az örökkévalósághoz, soha nem tudjuk, mikor juthatunk oda. Mindig vágyódunk rá. Szent Pál, vagy Szent Márton is kifejezte vágyát, hogy már inkább a Jóistennél lenne, de a hívekért egyikük sem húzódozott az élettől, a munkától, fáradságtól, a földi lét nehézségeitől, a szenvedéstől. Az ünnepek olyanok, mint a jelzőlámpák, mutatják az utat. Az utolsó jelzőlámpa az lesz, amikor megérkezünk, amikor megláthatjuk teljességben, miért születtünk.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2014.12.14.
