– Korábban arról beszéltünk, hogy az Istennel való kapcsolatban válhatunk igazán önmagunkká.
– Azt hiszem, soha nem kellene félnünk Isten akaratától, persze én is sokszor félek attól, hogy olyat akar, amit én nem… Mégis, amikor meg merem nyitni előtte a szívemet, és kimondom, hogy legyen az, amit megenged, és megpróbálok bizalommal belépni abba, azt tapasztalom meg, hogy tulajdonképpen pont olyan úton vezet, ami nekem való. Nem kell attól félem, hogy olyannak kell lennem, mint a másik, vagy a harmadik, vagy olyat erőltet rám, ami nem én vagyok… Nekem ez nagyon fontos kérdés! Mindannyian vágyunk arra, hogy egészen egyediek legyünk, és azok lehessünk, akik vagyunk. Sokszor azért félünk Isten akaratától, mert attól félünk, hogy olyat erőltet ránk, ami tőlünk idegen. De ez nem így van!
– Ő tudja leginkább, mi illik hozzánk…
– Igen, és ez csodálatos! A belső szabadságot Tőle kapom – persze, ez egy út, aminek nagyon az elején járok még… Arra is megtanított, hogy egészen őszintének kell lennem – hogy a legkeményebb gondolataimat, még az istenkáromló gondolataimat is mondjam ki Neki. És abban a pillanatban, amikor őszintén kimondtam Neki a lázadásomat, haragomat, valahogy megtört a jég, lehullott a páncél a szívemről, és már tudtam szeretni, be tudtam fogadni Őt.
Arra tanított meg, hogy ha félelem és bizalmatlanság nélkül megmutatom Neki ezeket, onnantól kezdve ezek nem elválasztanak tőle, hanem összekötnek vele, és megmagyarázhatatlan módon közelebb visznek Hozzá. Még a harag is. A kimondott haragban meg tud születni a szeretet. A Vele való kapcsolatunk nagyon hasonló az emberi kapcsolatokhoz, azzal a különbséggel, hogy Vele tényleg bármit megoszthatunk. Szabad Vele veszekedni, és azt hiszem, néha kell is. „Az igazság szabaddá tesz” – ha merjük igaz módon megmutatni önmagunkat Neki, azt, ami van, és nem akarunk álarcokban megfelelni, nem „mindenben megfelelő, jó gyerekek” akarunk lenni, hanem a saját valóságunkban elé állni. Soha nem várta azt, hogy megfeleljek Neki, hanem, hogy őszintén adjam oda önmagamat. Mindez persze nem azt jelenti, hogy Isten mindent helyeselne, amit gondolunk, mondunk, vagy teszünk! Ő sosem a bűneinket, vagyis az önzést, az irigységet, vagy más romboló beállítottságunkat pártolja, hanem MINKET. Sokszor megtapasztaltam, hogy bizony az Ő szeretete egyben az Igazságot is megmutatja számunkra önmagunkról; az árnyékainkat, és az önbecsapásainkat is. Igaz önismeretre, alázatra vezet. De ha engedjük Neki, megtisztít, és megérlel. Mint az ezüstolvasztó mester: kiolvasztja belőlünk a salakot, és megerősíti, kiérleli mindazt, ami jó és nemes bennünk. Mégis mindezt úgy teszi, hogy közben elfogad annak, aki most vagyok, ott, ahol most tartok. Ez gyönyörű! Francois Varillon, 20. századi francia teológus mondja: “Isten szeretet. CSAK szeretet. Minden a csak-on múlik.” Sokat jelent nekem ez a mondat, és sokszor ad erőt akkor, amikor olyan dolgok történnek, amik ezt látszólag cáfolják.
– Nagyon felszabadító, hogy igazán önmagunk lehetünk, hogy Valaki teljességgel elfogad bennünket, olyannak, amilyenek vagyunk.
– Igen, és az is felszabadító, hogy az Ő elfogadása nem leereszkedés, hanem, mi tényleg „kellünk Neki”, de nem azért, mert másnak nem kellünk… Sokáig azt gondoltam, hogy mivel mozgássérült vagyok, úgysem találnék társat – most már tudom, hogy ez nem így van.
– Isten nem csupán elfogad, hanem örömét leli bennünk.
– Igen, mintegy szerelemmel szeret minket, ebben biztos vagyok. Azt éltem át a Vele való találkozásban, hogy méltóságom van. Ezt Ő maga adja, és ez pótolhatatlan, és elveszíthetetlen. Akkor is, ha esetleg ezt mások nem látják, vagy nem értékelik.
– A belső méltóság, önazonosság, az, hogy Ő tisztel bennünket, a szabadságunkat, és hogy örömét leli bennünk, mindez olyan erőforrás, amit senki sem vehet el tőlünk.
– Igen, és nagyon fontosnak tartom, hogy megértsünk: Isten nem azon munkálkodik, hogy ránk erőltessen valami olyat, ami számunkra gyötrelem, ami lerombol, vagy megnyomorít, hanem velünk van, a mi oldalunkon áll. Ezért én hiszem, hogy a legigazibb, legmélyebb vágyaink tőle vannak. Persze ezek néha nem úgy valósulnak meg, ahogy mi elképzeljük, és ezt adott esetben nehéz elfogadni… De bármi lesz az életemben, biztos vagyok benne, hogy az nem lesz idegen tőlem, hanem a „sajátom” lesz.
– Lehet hogy sokat kell várnunk arra, hogy megvalósuljanak, vagy az is lehet, hogy egészen más módon valósulnak meg, mint ahogyan mi elképzeltük – de a mély, belső vágyaink fontos irányjelzők lehetnek utunkon. Említette, hogy sok régi vágyát teljesítette Isten. Mesélt már az állatokkal való kapcsolatról.
– Például a gitár is ilyen volt. Nagyon szerettem volna gyermekkoromban gitározni. Akkor nem lehetett, és szinte el is felejtettem ezt a régi vágyat. Aztán főiskolás koromban megtanulhattam, és akkoriban sokat használtam. Most már nem gitározom. Azt hiszem, vannak olyan vágyaink, amelyeket a Jó Isten betölt, s aztán megfakulnak, mi pedig tovább lépünk. A legfontosabb ebben a történetben, hogy Ő nem felejtette el ezt az álmomat. Ráadásul úgy adta meg, hogy még szolgálhattam is vele másokat. Úgy tölti be a vágyainkat, hogy abban még több van, mint amit vártunk… Amit Lisieux-i Szent Teréz mondott: „Istenem felülmúltad minden várakozásomat”, jó néhány dologban én is elmondhatom. Az állatokkal való barátságon és a gitáron túl egy harmadik példa, hogy kamasz koromban olvastam a „Momo”-t. Nagyon megérintett a főszereplő kislány, aki úgy hallgatta az embereket, hogy nem adott nekik tanácsot, hanem egyszerűen jelen volt mellettük. Az emberek pedig megnyíltak előtte, és elmondták neki a problémáikat. És egyszer csak, ahogy beszéltek, megtalálták a megoldást. Ez engem annyira mélyen érintett, hogy azt mondtam, szeretnék én is ilyen lenni! Amikor évtizedekkel később a lelkigondozói képzésre jelentkeztem, rögtön ez a példa jutott eszembe.
Mindaz a nehézség, amit megélhettem, nagyon sok tapasztalatot és erőt adott, hogy nem csak segítettként, hanem segítőként is meg tudjak érteni másokat.
– Bátorság kell ahhoz, hogy szembesüljünk önmagunkkal, a múltunkkal, a sebeinkkel, de ebből fakad az is, hogy másokat meg tudunk tartani a szembesülés nehéz pillanataiban.
– Igen, én is elmondhatom, hogy az Úr már többször átvitt engem a „halál sötét völgyén”, megtartott, és tudom, hogy a segítő kapcsolatban is mellettünk áll, és Vele, Benne én is meg tudom tartani a másikat. Ahogy egyik tanárunk mondta: lelkigondozónak lenni azt jelenti, hogy elkísérjük a másikat oda, ahová nem merne elmenni egyedül. Ehhez nagy bátorság és szeretet kell.
– Beteget gondozó családtagként is nagyon fontos, hogy ne oda akarjuk elvinni a gondozottat, ahová mi jónak gondoljuk, hanem megtanuljuk kísérni azon az úton, ami a sajátja.
– Egy családtagnak ez még talán duplán nehéz.
– Ezért is fontos, hogy nekik is legyen támaszuk…
– Igen, én magam is megélhettem ezt. Édesapám betegségével kapcsolatban magam is homokba dugtam a fejem, nem akartam szembenézni az igazsággal. De ha nem beszélünk az igazságról a beteg hozzátartozóval, akkor magára hagyjuk őt, és elszalaszthatjuk akár a búcsúzást is. A hit nem a valóság tagadását jelenti, hanem teljes elismerését, és azon túl a bizalmat, hogy Isten valamikor, valahogyan jót fog teremteni a legnehezebb helyzetből is. Nagyon fontosnak érzem ezt a bizalmat, ezért mindenkit bátorítok, hogy szólítsa meg Jézust, forduljon Hozzá. Hiszem, hogy mindenki szomjazik arra a szeretetkapcsolatra, ami nem törik meg, ami örök. Ő közel van, mindig vár, nem ítél el, hanem mindig készen áll arra, hogy szeressen. Sohasem késő. És ha egyedül nem merünk elindulni az úton, keressünk segítő társat, aki elkísér…
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2015.08.16.
