„Észrevette, de tovább ment… Mikor megpillantotta, megesett rajta a szíve.” (Lk 10,30-37)
Mindannyian jól ismerjük az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet. Jézus az írástudó kérdésére válaszol ezzel a szép történettel, melyben azt világítja meg a hallgatóság számára, hogy ki a felebarát, akit úgy kell szeretnünk, mint saját magunkat. Az írástudó első kérdése az örök életre vonatkozik, Jézus a szeretet kettős parancsának hallatára azt mondja, hogy aki ezt teszi, az élni fog. A példabeszédet tehát legtöbbször úgy vonatkoztatjuk magunkra, hogy jót kell tennünk mindenkivel, észre kell vennünk, ha valaki bajban van, még akkor is, ha az illető egy megvetett idegen, és ha így cselekszünk, akkor elnyerjük az örök életet, eljutunk a mennyországba.
A jézusi példabeszéd értelmezésében azonban túl hamar azonosítjuk magunkat a másokon segíteni akaró idegennel, s különösen nehéz olyankor magunkra vonatkoztatni a történetet, amikor gyengének, fáradtnak érezzük magunkat, amikor nem tudunk másokra figyelni, nem tudunk vagy akarunk mások irgalmas szamaritánusai lenni. Ebben a helyzetben sokat segíthet, ha ugyanazt a történetet máshogy olvassuk: egészen új dimenzió tárul fel, ha nézőpontot váltunk, és másik szereplővel azonosulunk. Talán nem véletlen, hogy az egyetlen meghatározatlan szereplő, akiről Jézus csak annyit mond, hogy „egy ember”, éppen a történet bajba jutott főszereplője.
Mindenekelőtt tehát az útszélen fekvő, összevert és kifosztott emberben kell megpróbálnunk magunkra ismerni. Mindannyian hordozunk sebeket. Összevertségünket felismerhetjük a gyermekkorból hozott sérülések, hiányok megjelenésében, melyek egy része életutunk során gyógyul, mások elmélyülnek. Kifosztottságunkat megéljük az elvesztett, de el nem engedett, elmúlt és el nem gyászolt dolgokban, kapcsolatokban, érzelmekben. Megfáradásunk idején ez az összevert és kifosztott énünk fekszik előttünk az úton. S mi nagyon sokszor, akárcsak a történetben szereplő pap vagy levita, az életünk során magunkra vett szerep álarca mögül tekintünk erre a gyenge, sebzett önmagunkra (a magyarban a felebarát szó eredete nem a félig barát, hanem az ember másik fele), és „elmegyünk mellette”, nem akarunk tudomást venni róla.
Fiatal édesanya három gyerekkel naphosszat otthon: családi ház, háztartás, kert. Minden nap ugyanaz a műsor, mosás, vasalás, takarítás, főzés, gyermeknevelés. A férj estig dolgozik, fáradtan érkezik haza, korán reggel munkába indul. Estére a fáradtsággal együtt az elégedetlenség, az űr, a feszültség is növekszik. Érzi, hogy tenni, változtatni kellene valamin, hogy segítségre lenne szüksége, hogy így nem bírja tovább. S ugyanakkor a megtanult és benne lévő „jó feleség”, „jó anyuka” szerep, mint a példabeszédbeli pap vagy levita, elsétál a földön fekvő másik énje mellett, s megy tovább, teszi a dolgát, amíg nagyobb baj nem történik. Nyugdíjas, de jó egészségnek örvendő özvegy nagymama állandóan gyermekei és unokái között ingázik, gyerekekre vigyáz, kertet művel, befőz, nyugdíj mellett dolgozik, hogy segíteni tudjon, s közben arról panaszkodik, hogy nincs ideje a pihenésre, az imádságra, hogy kimerült, feszült, nyugtalan. Mikor a beszélgetésben rácsodálkozik arra, hogy törődhetne magával is, hogy dönthetne úgy, az idejéből szán arra, hogy a saját életét éli, hogy foglalkozik saját magával, végül mégis csak ott köt ki, hogy egy „jó nagymama” mindig elérhető, mindig segít, nem tud több időt szánni pihenésre, lelki életre. Észreveszi az összevert, földön fekvő másik felét, de továbbmegy.
Nagyon gyakran előfordul tehát, hogy gyengeségeinkkel, önmagunk sötétségeivel találkozva vagy nem veszünk tudomást róla, vagy megítéljük magunkat, s nemet mondunk arra, amivel találkozunk, ami olyan idegen tud lenni számunkra, mint egy Jézus korabeli szamaritánusnak egy zsidó bajbajutott. Az is előfordul, hogy másoktól – a szeretteinktől, párunktól, gyermekünktől – várjuk, hogy irgalommal, szeretettel forduljon ehhez a sebzett énünkhöz, de mivel mi magunk erre nem vagyunk képesek, az ő szeretetüket sem tudjuk elfogadni. Valójában senki más nem tud úgy törődni velünk, mint ahogyan mi magunk: a földön fekvő, sebzett, kifosztott önmagunkhoz elsőként nekünk, magunknak kell irgalmasan lehajolnunk.
Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, segít, ha a történetet úgy olvassuk újra, ahogyan az egyházatyák tették. Miközben magunkat a bajba jutott emberrel azonosítjuk, a szamaritánusban Jézust fedezzük fel, aki Jeruzsálemből, a mennyei magasságokból alászáll a mi földi Jerikónkba, s észrevéve nyomorúságunkat lehajol hozzánk, bekötözi sebeinket, s elvisz minket a fogadóba, ami a közösség, ahol gyógyulhatunk. Ez a Vele való találkozás, ez a megtapasztalt szeretet lehet az erőforrás ahhoz, hogy mi magunk is irgalmasan forduljunk saját, gyenge énünkhöz.
S csak ez után, csak ha képesek vagyunk Isten szeretetében megerősödve sebzett önmagunkat szeretni, akkor tudunk valódi irgalommal fordulni mások felé, akkor tudunk megújult erővel segíteni másokon felismerve azt, hogy a sebzett felebarát olyan, mint mi vagyunk.
„A mester azt kérdezte tanítványaitól, miből tudják megmondani, hogy véget ért az éjszaka, és elkezdődött a nappal. Az egyik azt mondta:
– Ha a távolban látsz egy állatot, és meg tudod mondani, hogy az tehén vagy ló.
– Nem – mondta a mester.
– Ha ránézel egy távolban lévő fára, és meg tudod mondani, hogy az körtefa vagy mangófa.
– Ez sem jó – mondta a mester.
– Hát akkor mi a helyes válasz? – kérdezték a tanítványai.
– Ha egy férfinak az arcába nézel, és felismered benne testvéredet, vagy ha egy nőnek az arcába nézel, és felismered benne nővéredet. Ha még erre képtelen vagy, mindegy, hogy hol áll a nap, továbbra is éjszaka van.” (A. de Mello)
Baán Izsák OSB
Feltöltve: 2014.07.06.
