Pilinszky János „Egyenes labirintus” c. versében így vall:
Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.
Valahányszor keresztényként összegyűlünk az Úr napján, e hatalmas távlatba helyezkedünk bele. Életünk Forrásához közelítünk, a Középponthoz, Istenhez. Szeretnénk közösen közelebb kerülni Őhozzá, életet meríteni Belőle. Hogy aztán megújult erővel folytathassuk életünk röpülését e Központ felé.
13A hír hallatára Jézus elhajózott onnan egy elhagyatott helyre, hogy egyedül legyen. De a nép tudomást szerzett róla, és gyalogszerrel utánament a városokból. 14Amikor kiszállt, már nagy tömeget talált ott. Megesett rajtuk a szíve, s meggyógyította betegeiket. 15Amikor beesteledett, odamentek hozzá tanítványai, és figyelmeztették: „Elhagyatott itt ez a hely, s már az idő is későre jár. Bocsásd el a népet, hadd széledjenek szét a falvakba, hogy élelmet vegyenek maguknak!” 16Jézus azonban így válaszolt: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” 17„Csak öt kenyerünk van és két halunk” – felelték. 18„Hozzátok ide!” – mondta, 19s meghagyta, hogy a nép telepedjék le a fűre, majd fogta az öt kenyeret meg a két halat, föltekintett az égre, és megáldotta őket. Ezután megtörte a kenyereket, odaadta tanítványainak, a tanítványai pedig a népnek. 20Mindnyájan ettek s jól is laktak. A maradékból tizenkét kosarat teleszedtek. 21Az asszonyokat és a gyerekeket nem számítva mintegy ötezer férfi evett.
(Mt 14,13-21)
„Ti adjatok nekik enni!”
– A nagy karizmatikus találkozó végeztével eljárt az idő, mindenki fáradt és éhes, az üzletek már bezártak. A stadionban minden étel elfogyott. Mi mást lehetne ilyenkor ép ésszel tanácsolni, minthogy mihamarabb, még az utolsó HÉV indulása előtt küldjünk haza, de mindenkit? Jézus azonban így szól a meglepődött apostolokhoz: „Nincs szükség rá, hogy elmenjenek, ti adjatok nekik enni!” – Talán bizony lehetetlent kíván tőlük – és tőlünk?
A történet folytatása szerint nem erről van szó. Hanem arról, hogy adjunk oda neki mindent, amink csak van. Legyen az akárcsak öt kenyér és két hal… A szerény kezdetből aztán Isten teremt (számunkra fölfoghatatlan módon) csodálatos bőséget. Hiszen Ő a teremtő – naponta végbeviszi ugyanezen csodát a természetben! Csodálatos világot, elképzelhetetlen bőséget teremtett nekünk – a „semmiből” amint a későbbi görög teológia ezt megfogalmazza. S ez nem azt jelenti, hogy Isten a semmi üresnek látszó kalapjából varázsolja elő a teremtményeket, hanem azt, hogy neki tulajdonképpen nincs szüksége semmilyen segítségre, csakis saját magára!
Ez az Isten, ma Jézus Krisztus ajkával arra kér bennünket, hogy legyünk munkatársai: „Ti adjatok nekik enni!” – Ő is belead mindent, mi is adjunk bele mindent! Nem kell félnünk a végeredménytől: adjunk oda akármennyit, az arány a mi véges hozzájárulásunk és Isten végtelen ereje között sosem fog változni.
Odaadva neki szerény tulajdonunkat, képességünket, időnket, mindazt, ami a miénk, s amire a másiknak szükséges lehet, e kicsiny kezdetben föl fog ragyogni az Isten Végtelen szeretete!
Szent Mátét nem az a kérdés érdekelte: Vajon Jézus hogyan csinálta? Egyszerűen elfogadta az első keresztény nemzedék bizonyságát: Jézus körében, őmellette meglepő, nem várt dolgok történtek. Volt itt egy ember, akinek az élete oly módon s oly mértékben nyitva volt Isten felé, hogy Isten működése kézzelfoghatóvá s tapinthatóvá vált környezetében. Szent Máté abban a meggyőződésben írta evangéliumát, hogy ez az ember, ez a Jézus velünk van, titokzatos módon mellettünk, tanítványai mellett marad „minden nap a világ végezetéig”! S benne „velünk az Isten” – Izajás próféta ősi jövendölés szerint!
Ha őszintén azt akarjuk, hogy keresztény közösségeink élőbbek, befogadóbbak, nyitottabbak és elkötelezettebbek legyenek, akkor erre nincs más módunk és lehetőségünk, minthogy e közösségek tagjaiként mi magunk megnyílunk Jézus felé s Jézusban és Jézus által Isten működése felé. Nincs más út, mint bízni. S odaadni, amink van. Jézus kezébe tenni saját kicsinységünket. Bátran hozzá lépni, minden félelmünkkel szemben. Hagyni, hadd gyógyítson ő meg minden betegséget – bennünk és másban!
S jó, ha tudjuk s nem feledjük: mindenek végén, a végső nagy lakoma bősége vár bennünket! Amelynek nem lesz vége, ahol már nem többé lesz éhes száj és nem lesz maradék sem. Ahol nem lesz első és utolsó vendég. Ahol az ember végre valóban és teljességgel az lehet, akinek az Isten szánta őt.
Míg e távlatban élünk és munkálkodunk, s közben embertársainkra nézünk, Jézus így szól hozzánk is: „Ti adjatok nekik enni!”
Bakos Gergely OSB
Feltöltve: 2015.10.11.
