Az elmúlt alkalommal a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány történetéről, tevékenységeiről beszélgettünk. Gelencsér Tünde már 14 éve bohócdoktor – a betegek melletti munkájáról, tapasztalatairól kérdeztük.
– Ön a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány művészeti, szakmai vezetője. Mi a feladata?
– Elsősorban a bohóc-csapat vezetése, a szakmai színvonal biztosítása, képzések, workshopok, tréningek szervezése, a csapat motiválása, új programok bevezetése. Az én feladatom a bohócmunka beosztása is, hiszen annak is vannak szakmai szempontjai, hogy kik dolgozzanak együtt párban, és ki melyik kórházba menjen. Mindig párosával járunk a kórházakba – hetente egyszer, minden héten ugyanazon a fix napon.
– A bohócdoktorok egy-egy kórházhoz kötődnek?
– Nem kizárólag, ennek is vannak szakmai illetve mentálhigiénés szempontjai. Budapesten most 18 bohócdoktor dolgozik. Az évet szeptembertől szeptemberig tervezzük, a beosztás szerint egy bohócnak 4-5 állandó partnere van és 4-5 kórházba jár rendszeresen. Persze előfordulnak cserék, helyettesítések is, hiszen a legfontosabb mindig a misszió. Ügyelünk arra, hogy ne maradjon ellátatlanul egy kórház.
– A múlt alkalommal röviden hallottunk a bohócdoktorrá válás folyamatáról. Ön milyen szempontokat tart fontosnak?
– A felvételizőknek színészi, vagy előadóművészi tapasztalattal kell rendelkezniük, de ez nem jelent feltétlenül színművészeti végzettséget. Természetesen a tapasztalat önmagában nem elég. A kiválasztás egy folyamat: a tréningek, workshopok alatt derül ki, hogy valaki alkalmas-e erre a munkára. Van, aki nagyon ráérez, de van, aki számára nem ez a legmegfelelőbb műfaj. A képzés egy már meglévő színészi képzettségre épít, így a tréningeken elsősorban a bohóc technikát tanítjuk. Ez egy színészi technika, színházi nyelv. A legfőbb jellegzetessége az, hogy a bohóc folyamatosan kapcsolatban van a közönséggel. A normál színházi előadásnál ott van a „negyedik fal” a színészek és a közönség között. A bohóc másként működik, nála nem létezik a negyedik fal. Ő folyamatos kontaktusban van a közönséggel. Színészként erre rá kell érezni. Akkor tud jól működni ez a szerep, ha nagyon sok koncentráció van benne, mégis ellazult állapotot igényel, ennek a nézői, befogadói oldalról érezhetőnek kell lennie. Ha feszültséget látunk, nem tudunk feloldódni. A nézőből ki kell tudni váltani az örömet, a játéknak magával ragadónak kell lennie.
– Ön is dolgozik betegágynál?
– Igen, már 14 éve.
– Mi vezette erre a pályára?
– A felvételi kiírással az egyetem elvégzése után találkoztam, amikor Budapestre költöztem, és új utakat kerestem. Nagyon érdekes találkozás volt – akkor még nem tudtam sokat a bohócdoktorokról, és leginkább a kíváncsiság hajtott. Rögtön elvarázsolt a misszió, az alapötlet, és maga a bohóc állapot. Színészileg, színházilag is nagyon érdekelt a működése.
– Mi a legfontosabb Önnek ebben a munkában?
– Ez folyamatosan változik. Most a jelenlét a legfontosabb. Amikor bohócként dolgozunk, nem létezik a múlt, és a jövő, száz százalékosan a jelen pillanatban vagyunk. Ha ezt tényleg meg tudjuk élni, akkor a játék örömében egy esszenciális jelen-időben tudunk feloldódni. Ebbe tudjuk bevonni a szülőket, gyerekeket, orvosokat, nővéreket is. Mindazokat, akik egy időre részeseivé válnak a játéknak. A jelenlét, és a közös játék-öröm tud kizökkenteni mindenkit abból, amiben előtte volt – a jövő miatti szorongásból, aggodalomból, a múlt fájdalmaiból, a rossz emlékekből. Ez mindig egy nagyon fontos találkozás.
– A beteg sokszor menekül a jelentől, hiszen nehézséggel él benne, egy rossz dolgot tapasztal meg a betegségben. Minden, ami egy kicsit is segíti őt abban, hogy a jelen realitását el tudja fogadni, nagyon fontos eszköz számára a megküzdésben.
– Amit mi csinálunk, az a jelennek egy más nézőpontból való szemlélése. Célunk a fantázia adta lehetőségek által kitágítani a világot, és a játék-helyzetet. Olyan kommunikáció ez, ami a hétköznapi élet szintjén két ember között általában nem történik meg. Az ambulancián például, a váróban ott vannak az emberek, és mindenki tudja, hogyan kell viselkedni és mi az, ami abban a helyzetben következetes. Amikor a bohóc belép, az már önmagában nem egy szokványos szituáció, kívül van a hétköznapiság keretein.. A bohócdoktorok ki tudják tágítani a kereteket, meg tudják változtatni az atmoszférát, és onnantól már minden sejtünkben érezzük, hogy nem az ambulancián vagyunk, hanem például egy hajókiránduláson veszünk részt, a fedélzeti székeken ülünk… Elvarázsol a játék. A betegek kapcsolatba lépnek velünk, de nem a hétköznapi, hanem egy egészen más szinten.
– Ahhoz, hogy ezt biztonsággal művelhessék, nemcsak színészi képességekre, jó kommunikációs készségekre, empátiára van szükség, hanem a betegség-állapot ismeretére is: hogy milyen betegnek lenni, milyen is az a krízishelyzet, amiben a beteg van.
– A képzésünknek része ezeknek az ismereteknek az elsajátítása. A művészi technikán túl meg kell tanulnunk a páros munka szabályait, majd az improvizációt, és mindezek után azt, hogy ezeket hogyan lehet alkalmazni kórházi helyzetben. Lehet, hogy egy kis pódiumon fantasztikus dolgokat tudunk alakítani, de a kórházi helyzet más, és erről is sokat kell tanulnunk. Elméleti képzésünk részét képezik kommunikációs, pszichológiai, szociológiai, és alapvető egészségügyi ismeretek is. Ezen kívül sokat foglalkozunk eszközök használatával, pl. hangszer, zsonglőr eszközök, bűvész trükkök alkalmazásával.
– Ez nagyon fontos, hiszen a gyermek általában, így a beteg gyermek is folyamatosan kérdez. Lényeges, hogy ezeket a kérdéseket el tudják helyezni.
– Igen, illetve nekünk az is fontos, hogy jobban meg tudjuk érteni a helyzetet. Mi azonban bohócként az orvosokkal, nővérekkel, mentálhigiénés szakemberekkel ellentétben nem a realitással és nem is a betegséggel foglalkozunk, hanem a gyereknek, és felnőttnek is az egészséges részét próbáljuk megszólítani, megerősíteni.
– Tapasztalta-e bohócdoktorként, hogy egy gyermek nem nevetéssel, hanem sírással reagált?
– Igen. Bár a bohóchoz elsősorban a nevetés kötődik, amikor bohócként bemegyünk a kórházba, idősek otthonába, vagy sérült gyerekekhez, az elsődleges célunk az, hogy megváltoztassuk az atmoszférát, és kizökkentsük őket abból az állapotból, amiben vannak. Ha egy édesanya beteg gyermeke mellett van, tartania kell magát, erősnek kell mutatkoznia, de közben félti a gyermekét, szorong, fél, tele van stresszel, és ha nem tud kijönni belőle a rengeteg feszültség, előfordul, hogy egy egyszerű, szép dal olyan állapotba hozza, hogy könnyekre fakad. Ez nagyon felszabadító tud lenni a számára.
– Az érzelmeket szólítják meg, és ez tud változást eredményezni.
– Így van, nem az intellektusra hatunk, hanem az érzelmekre. A feszültséget próbáljuk oldani és ez a beteg környezetére is hat. Számtalan olyan esetet tapasztaltam, amikor a szorongás oldása az anyában nyugtatóan hatott a gyerekre. Sőt, egészen kis korban leginkább az anyán keresztül tudunk a gyermekhez elérni, és csökkenteni a szorongását.
– Akármilyen érzelemmel reagálnak is a betegek, vagy hozzátartozóik a játékra, az mindenképpen találkozást jelent, amiből tovább lehet lépni. Ha könnyek, akkor a könnyekkel, ha nevetés, nevetéssel.
– Alapvetően a humort használjuk, de a reakciónak nem kell mindig nevetésnek lennie. A feladatunk, hogy kizökkentsük az embereket abból a negatív érzelmekkel teli állapotból, amiben vannak. Az érzelmekre hatunk, mondhatjuk úgy is, hogy az érzelmek finomhangolásán dolgozunk.
– Ez nagyon fontos a betegnek, hiszen a betegségben szembesül önmagával, találkozik a korlátaival. Önök ebben a találkozásban és a továbblépésben is segíthetik őt.
– Érintettük már a kérdést, hogy egy-egy bohóc nem kötődik egy adott kórházhoz. Ennek megvannak a szakmai, mentálhigiénés okai. Figyelünk arra, hogy ne legyen szoros személyes kötődésünk a beteghez. Bohócként színészként, színészi állapotban vagyunk ott, és fontos a szakmaiság; nem jó, ha személyes kötődés alakul ki. Bármennyire is átszivárog, és hat a hangulatunkra, saját személyiségünkre is, figyelnünk kell arra, hogy le tudjuk választani a játékot, kórházi helyzeteket magunkról, és ne kezdjük el hazavinni, ami ott történik. Ebben a rendszeres, havi szupervízió is segít.
– Megosztana velünk egy Ön számára kedves élményt?
– Rengeteg élményem van. Az első, ami most eszembe jut – talán a kötődés miatt, amiről beszéltünk – néhány évvel ezelőtt, a kardiológián történt. Volt egy kisfiú, akivel többször találkoztunk, szívátültetésen esett át. Egyre ritkábban kellett kontrollra mennie, és sokáig nem láttuk. Hónapok teltek el, majd egy alkalommal a bohóc partneremmel észrevettük őt, amint a folyosón szalad felénk. Időbe telt, míg felismertük, hiszen egészen más állapotban volt, már gyógyultként járt vissza kontrollra. Kirobbanó örömmel ugrott oda hozzánk, hogy arról álmodott, amikor újra a kórházba jön, biztosan megtalál itt minket. Nagy öröm volt számára, hogy ő „így tervezte”, és megvalósult az álma.
Az idősek otthonából is eszembe jutott egy történet. Talán egy hónapja történt. Egy nagyon kedves néni, akit általában jól be tudunk vonni a játékba, egy szürke napon, amikor még az időjárás is nyomasztó volt, azzal fogadott minket, hogy ma nincs kedve semmihez, és nem is szeretne felkelni. Megmozdulni se szeretne, úgyhogy, ha kérhetné, akkor maximum csak valami szomorút mutassunk. Ott volt a hangszerem, és egy vidám nótába kezdtünk. Az egész szobának énekeltük, bevittük a vidámság hangulatát, energiáját, persze azzal a bohóc attitűddel, hogy meg vagyunk róla győződve, hogy most valami nagyon szomorút adunk elő. A néni végighallgatta, majd felült az ágyon, és azt mondta: „Engem nem vernek át! Ez éppenséggel vidám volt. Na de most már mindegy, elrontották a rossz kedvemet!” Azzal felpattant, és onnantól fogva együtt táncoltunk!
– Szép lehet látni ezeket a fordulatokat!
– Nagyon nagy élmény megélni is.
– Sokat találkoznak hozzátartozókkal is, akik gyakran nehéz terheket cipelnek. Mit tanácsol nekik?
– Mi a hozzátartozókat is kicsit másképp nézzük, úgy, mint a betegeket. A hozzátartozóknak ugyanolyan szükségük van a légkör megváltoztatására, a szorongás oldására, mint a betegeknek… A humor mindenkinek jót tesz. Fontosak azok a pillanatok, amikor a stresszt egy kicsit félre tudjuk tenni. Néha le kell tenni a batyut, tudva, hogy foglalkozunk majd vele, de most más van. A hozzátartozóknak is szükségük van kikapcsolódásra. Szabad kilépni, eltávolodni – fel kell töltődni, hogy újra támogatóként tudjanak a beteg mellé lépni.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2017.07.16.
