(Részlet a Szerző és a Kiadó szíves engedélyével Nemeshegyi Péter S.J.: Pipacsok dalolnak. Teológiai és lelkiségi írások c. könyvéből, KORDA – TÁVLATOK, 2003, 40-50.o.)
6) Mind a zene, mind a vallás a szavakkal kifejezhetetlen valóság világa
Egy zenemű tartalmát nem lehet szavakkal megmagyarázni. Hiába írjuk le a témák egymásutánját, hiába mutatunk rá a zeneszerző műfogásaira, ez csak úgy viszonylik a zenéhez, mint a szakácskönyv receptje az ételhez. Nincs annak íze, és jóllakni sem lehet vele. A zenei magyarázatok nem haszontalanok ugyan, de a zenét hallgatni, átérezni, és élvezni kell.
Nem mintha a zenének nem lenne mondanivalója. Igenis van. De az nem foglalható szavakba.
Bartók Béláról olvastam valahol a következő történetet. Barátai összejöttek, és a mester jelenlétében adták elő valamelyik vonósnégyesét. A mű lejátszása után egy zeneszakértő tartott ugyanott egy hosszú előadást, melyben az elhangzott zenedarabot taglalta. Az előadás bonyolult volt: az előadó a vonósnégyes minden tételében bölcseleti és világnézeti tartalmakat vélt felfedezni. Bartók egyre tágabbra nyitott szemmel hallgatta a fejtegetést. Amikor az előadó befejezte magyarázatát, mindenki arra várt, hogy Bartók vagy helyeslőleg, vagy bírálólag hozzászól a mondottakhoz. De a különben is szófukar zeneszerző csak ült és hallgatott. Végül már kínos lett a csend, és az előadó megkérdezte: „Mester, helyesen értelmeztem-e művét? Valóban az általam mondott gondolatokat akarta kifejezni?” Erre végre megszólalt Bartók, de válasza csak egy szó volt: „Talán.”
Azt hiszem, ugyanilyen „talán”-nal válaszolna Mozart is, ha a műveinek magyarázatát hallaná. Nincs szó, mely képes lenne a zenét elmondani. Még talán a merész költői hasonlatok a legalkalmasabbak arra, hogy a zene megértését segítsék. Például az a mondás, amelyet Thomas Mann ad Doktor Faustusában egy zenekritikus ajkára: „A piros rózsák A-dúrban virágzanak!”
A zene nem fejezhető ki szavakkal. De ugyanez áll a vallásról is. A legnagyobb keresztény hittudósok hangoztatták, hogy minden, amit Istenről mondunk, végtelenül elmarad a valóság mögött. Ezért szokták az ókori egyházatyák mondani, hogy az Istent csak a csendhallgatás dicséri méltóképpen. Az Istenről szóló minden beszéd, még a legünnepélyesebben kihirdetett dogma is, csak távolról közelíti meg őt. Amint a IV. lateráni zsinat mondotta: „Bármilyen hasonlóságot állítunk is az Isten és a teremtmények között, legyünk tudatában annak, hogy a különbözőség sokkal nagyobb a hasonlóságnál.” Az Istenről alkotott minden fogalom, a róla szóló minden szó teremtményi fogalom és teremtményi szó, és ezért sokkal inkább különbözik az Isten örök és végtelen valóságától, mintsem hogy hasonlítana hozzá. Ezt a hittudósok egyöntetűen állítják; de aztán, amikor a hittételeket magyarázzák, hajlamosak arra, hogy mindezt elfelejtsék, és úgy beszéljenek a hittételekről, mintha mindent világosan megmagyaráztak volna.
Ha a kereszténység történetében nem annyira szavakkal, hanem zenével próbálták volna kifejezni az isteni igazságot, sokkal kevesebb vitatkozás és veszekedés keletkezett volna. Szavaknál mindig fennáll a félreértés veszélye. Az ókori krisztológiai vitáknál ez az eset állt be, amint azt a legújabb tanulmányok bizonyítják. A phüszisz és hüposztatisz szavakat a vitatkozó felek másképp értelmezték, és ezért gyanúsították egymást eretnekséggel. Napjainkban a fogalmak tisztázásával vagy a félreérthető szavaknak más kifejezésekkel való helyettesítésével sikerült a vitatkozó egyházak közötti egyetértést létrehozni.
Ne felejtsük el tehát, hogy a szavakkal kimondhatatlan vallási valóságok tolmácsolásához igen alkalmas eszköz a szavakkal megmagyarázhatatlan zene. Ezért olyan fontos, hogy a keresztény egyházi zene kifejezze a keresztény hit lényeges tartalmát. Sok egyházi zeneműnél e téren nagy fogyatékosságok mutatkoznak. Részletekbe itt nem bocsátkozhatunk, csak egy japán diák szavait szeretném idézni: „Számomra eddig a vallás ünnepélyes és nehezen megközelíthető valaminek tűnt. De amikor Mozart egyházi zenéjét hallgattam, nagy csodálkozásomra egészen más benyomást nyertem. Ez a zene szabadon szárnyaló, ragyogó örömöt áraszt!” A XIX. század egyházzenészei Mozart miséit vallásilag megengedhetetlennek tartották, és kitiltották a templomokból. Ma sokak nézete megváltozott. Beismerjük: ha a vallás lényege a komorság, a bűntudat, a félelem, a fájdalom, az önmarcangolás volna, akkor Mozart zenéje nem lenne megfelelő vallási zene. De ha a vallásban a legfontosabb az öröm, a hála, az irgalmas Istenbe vetett bizalom, a remény, az ima meghallgattatásának bizonyossága, az Isten szeretetéről való meggyőződés, akkor Mozart zenéje nagyon is kiváló vallásos zene. Pál szerint a kereszténység lényege a „Szentlélekben való igazvolt, békesség, és öröm” (Róm 14,17). Ha ez igaz, akkor Mozart egyházi zenéje ideálisan keresztény zene. És nem csak egyházi zenéje az. Mert Mozart minden zenéje a jóságos Istenbe vetett hitből fakad. Karl Barth írja róla: „Mozart zenéje nem üzenet, mint Baché, nem is életvallomás, mint Beethovené. Nem tanokat zenésít meg, és még kevésbé zenésíti meg önmagát. Semmit sem akar a hallgatóra rákényszeríteni. Nincs szándékában Isten dicséretét zengeni, de a valóságban Isten dicséretét zengi. Velünk azt hallatja meg, amit ő hall, azt, ami az Isten által jónak teremtett világból felbuggyan a szívében.”
7) Mind a zene, mind a vallás az Ősirgalomba vetett hitből és a végső örömteli megbékélésbe vetett reményből táplálkozik
Nem mondhatjuk ezt minden zenéről és minden vallásról. Vannak zenék, melyekben csak szomorúság van, és nincs remény. Vannak vallások, melyek a félelmen alapulnak. De Mozart zenéje és a keresztény vallás az Ősirgalomba vetett hiten és a „minden ember üdvösségét akaró” Istenbe (1 Tim 2,14) vetett reményen alapszik.
Mozart ismeri a szenvedést, és – mint maga írja – minden nap készül a halálra. De zenéje mégis csupa bizalom. Ha a szenvedés jut eszébe, zenéjében kisírja magát. De aztán az Isten jóságába vetett bizalommal elfogadja a szenvedést és mosolyog. És hiszi azt, hogy az Isten valamikor le fog törölni arcunkról minden könnyet. „A szeretet vezérel; a zene hatalma átvezet a halál sötét völgyén” – énekli Tamino és Pamina a Varázsfuvolában; Sarastro pedig végszavában kijelenti: „A nap sugarai elkergetik az éjt.” Ez Mozart hite. Nem önerejébe vetett démoni hit, hanem az Isten irgalmasságába vetett bizalom.
Mozart operáinak szereplői majdnem mind gyenge, botladozó emberek. Ezért reményük nem az érdemekért való jutalom, hanem a megbocsátás. Figaro házasságában a tetten ért Almaviva gróf felkiált: „Grófné, bocsánat, bocsánat, bocsánat!” (Contessa, perdono, perdono, perdono!) És a bocsánatot kérő bűnös férj bocsánatot nyer. Nem hiába énekli a záró kórus: „E fájdalommal és bolondsággal teli napot örömmel lezárni csak a szeretet volt képes.”
Mozart miséiben is az Agnus Dei dona nobis pacemja a már meghallgatott imádság miatti hálás öröm kifejezése. Ezért mondhatjuk Mozart egyházi zenéjét Karl Barth szavaival „valóban lélek szerinti (geistliche) zenének”.
A kereszténység Jézusnak azon a szaván alapszik, mellyel meghirdette nekünk, hogy az Isten jó (Mt 19,17), és hogy maga az Atya szeret bennünket (Jn 16,27). Bármilyen sötét is a bűn és a halál által megsebzett világ, a keresztény ember bízva hiszi Szent Pállal, hogy végül is „az Isten lesz minden mindenben” (1 Kor 15,28). Mert a bűn bocsánatot nyer, a halált pedig követi az örök élet. Ezt hirdeti nekünk, és ezt mondja Mozart zenéje.
Feltöltve: 2014.09.21.
