• Téged mikor érintett meg először az öregedés szele?
Nyolcvanegy éves koromban gondoltam először úgy egy betegségre, hogy megöre¬gedtem, és ebből nincs gyógyulás. Nem kis nehézség vagy múló érzés volt ez, mint Adynál, hanem komoly baj. Nagyon fájt a lábam, alig bírtam járni, és tudtam, hogy a csigolyáimmal gond van. Nehezen kaptam levegőt, krónikus hörgőgyulladásom lett, ami szintén gyógyíthatatlannak bizonyult. És ezeken a betegségeken keresztül közvetlenül, a saját életemben kellett szembenéznem az öregség tényével és a halál közeledtével. Akkor nem volt könnyű, de most már úgy értéke¬lem a helyzetet, hogy tulajdonképpen egész életemben készültem az öregségre. Láttam édesapámat és édesanyámat idősödni, és emlékszem, hogy kamaszkoromban feltűnt, hogy édesanyám szépen várja az öregedést, édesapám pedig nem tud mit kezdeni vele, és bosszantja. Amióta pedig szerzetesi közösségben élek, és mindig vannak fiatalok és idősek a rendházban, látom, hogy kik hogyan öregednek. A kérdés végül azért is érdekelt, mert mindig is a társadalom perifériájára szorult emberekkel akartam foglalkozni, és közéjük tartoznak az idősek is. Írtam egy könyvet még Japánban „Örömmel fogadom, hogy mások gondoskodnak rólam” címmel. Már maga a cím is rettenetesen hangzik egy japán számára. Önmagában hordozza az ellentmondást. Talán kínkeservesen elfogadják az idősek a törődést, mert rákényszerülnek. De örömmel? Attól félnek, hogy másoknak gondot, kellemetlenséget okoznak, és van, aki öngyilkos lesz emiatt. Több kiadást megélt ez a könyvecske. Az a fő gondolata, hogy a kiszolgáltatottság nagyon sok lehetőséget foglal magában.
• Hármas jelszavadat – szabadon, örömmel szeretettel –, ami az előző könyved címe, hogyan tudtad az öregedésben érvényre juttatni?
Először is azért küzdöttem, hogy szembenézzek azzal, hogy nagyon nehezen tudok lélegezni és járni. Körülbelül két hét után tudtam azt kimondani: na, most aztán ezt napirendre kell venni! A szembenézés pedig abban állt, hogy elkezdtem azon gondolkodni, hogy ebben az új helyzetben milyen kincseket lehet találni. Elkezdtem ezeket felírogatni. Két hétig megint csak imádkoztam és gondolkodtam. Tudtam, hogy a betegségem lehet kínkeserves tapasztalat is, de Isten ajándékának, új lehetőségnek is tekinthetem. Kihívás és feladat is lehet számomra. Életem folyamán pedig megtanultam, hogy minden attól függ, hogyan állok hozzá a megváltoztathatatlan valósághoz: ezúttal az öregedéshez. Mert ha az engem szerető Isten nem akadályozta meg, tehát ha szeretetéből fakadt mindaz, ami megtörténhetett az életemben, akkor valamilyen nagy kincs rejlik benne. Ezt kell felfedeznem, amikor érzem a helyzet nehézségét.
• És milyen lépéseket tettél ennek érdekében?
Ez nem jó így, mondtam magamnak, és úgy léptem tovább, hogy próbáltam megkeresni, milyen szempontból ajándék ez az új helyzet. Mert mit nevezünk ajándéknak? Valami váratlanul kapott, értékes dolgot. Tehát akkor mi is az érték abban, ami velem történt? Azt találtam, hogy így sokkal csendesebb életet élhetek, hogy nem tudok ide-oda járni; több lesz az időm, amit arra használhatok, hogy nyugodtabban visszanézhessek elmúlt esztendeimre. Ez fontos, mert sok kincset kaptam Istentől és emberektől, amiket nem „ízlelgettem” még eléggé. Tehát az időskor lehetőség arra, hogy ízleljem az eddig kapott ajándékaimat. Nem egyszerű visszatekintés ez, hanem annak átélése, hogy milyen szép, egyedi, különleges ajándék volt minden az életemben. Az értékeket újra átélem, átérzem tíz, húsz, harminc, nyolcvan év távlatából. Egész másképpen látom őket, mint amikor történtek. Negatív és keserves dolgokban is felfedezek kincseket, és ezen gyakran magam is elcsodálkozom. Minél idősebb vagyok, annál jobban gyarapodik bennem a hála, ami egy új vetülete az életemnek.
• Milyen új oldalát láttad meg a múltadnak?
Például nem kaptam meg minden olyan tanulási lehetőséget, amire számítottam, de valójában sokkal többet kaptam más mó¬don, amire meg nem gondoltam volna előre. Megpróbáltam összeszámolni, hány és hány ember segített nekem. Ha egyik vagy másik emberrel nem találkoztam volna, akkor nem tudtam volna előrehaladni. Legalább húsz ember eszembe jutott, akik lehetővé tették mindazt, ami velem történt.
• Említenél közülük néhányat?
Kezdem a ciszterci cserkészparancsnokommal, aki példát mutatott a közösségi élet örömeinek felfedezésében, természetszeretetben és bátorságban a kisebb-nagyobb kalandok keresése során. A Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesületének és a falusi fiatalokat tömörítő KALOT-nak a tagjai megtanítottak a munkás- és a paraszti élet megbecsülésére, ezért is akartam munkáspap lenni. Nagy hálával gondolok a novíciusmesteremre, akinek a példája nyomán tanultam meg imádkozni és vállalni a nehéz helyzeteket. Kanadában a Szentírás-tanárom megszerettette velem a Bibliát. Japánban az idősebb jezsuiták a saját példájukkal mutatták az utat, hogy hogyan lehet boldog misszionáriusi életet élni. A japánoktól megtanultam tisztelni a misztériumokat, nyitottnak lenni más világnézetekre, szabadon engedni azokat, akikkel kapcsolatba kerülök, türelemmel és tisztelettel várni, amíg eljön valaminek az alkalmas ideje. A „házas hétvége” mozgalom tagjai megmutatták az érzések fontosságát, kifejezését, a megbocsátás és a lelki sebek gyógyításának módjait.
• Mi segít az életed és a lehetőségeid állandó újraértékelésében?
Az Istenbe vetett bizalom. A hitem segít, mert hála Istennek, egész életemben hittem, és ezzel nem volt soha gondom. Ez volt a kulcs, amikor rádöbbentem az öregedésem új lehető-ségeire, amikor világossá vált előttem, hogy ez nem tragédia, hanem olyan dolgokat kezdhetek el, amiket azelőtt nem tudtam megtenni. Nemhogy nem zárultak be az ajtók, de teljesen újak nyíltak meg előttem. És egyre mélyült az Istenbe vetett bizalmam, mert bízni tudtam benne akkor is, amikor nem úgy történtek a dolgok, ahogy szerettem volna.
• Sosem gondoltál arra, hogy ezek önszuggesztiók?
Nekem ezek a gondolatok rettentő sok erőt, életkedvet, bátorságot adtak. Vannak, akik a hitet autószuggesztiónak tekintik. Gondoljon ki mit akar! Számomra a hit Isten ingyenes ajándéka, mindig nagy segítség örömben is, bánatban is. A hitemet az életemet alátámasztó valóságnak látom. Fiatalkoromban is így volt, és most is így van. Szerintem nem sokban különbözik a fiatalkor az öregkortól. A létemnek olyan szilárd alapjai vannak, amelyek mindvégig éltettek, és ezek éltetnek időskorban is. Van, ami elmúlik, de van, ami ugyanúgy számít most, mint húszéves koromban. Sok a folytonosság, és nem tartottam attól, hogy az öregedéssel egy teljesen más életet kell majd elkezdenem.
• Akkor nem osztod az emberiségben élő vágyat az örökifjúság, a szépség, az erő megőrzése iránt?
Szomorú, amikor egy idős ember elhiteti magával, hogy ő nem öreg. Sajnálom az ilyen embereket, mert nem élnek a valóságban. Mi az, hogy fiatalság? Teljesítmény? Időskorban ez nem lehet központi téma. Több korláttal szembesülök, és nem tudok annyit teljesíteni, de a tetteim értékét nem a teljesítményem határozza meg, hanem hogy milyen lélekkel cselekszem.
Jézus mondta Péternek, hogy „amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, aztán odavisz, ahova nem akarod.” (János evangéliuma 21,18.)
Fiatalkoromban is igyekeztem szabadon megválasztani, hová megyek, és ha időskoromban más „övez fel”, azt is tudom szabadon választani. Úgy látszik, mintha kényszerítenének, de ha a kemény valóságot is szabadon tudom választani, akkor nem úgy tekintek rá, hogy rám kényszerítették például a sántikálást.
• Tehát azt választod szabadon, amiben nincs más választásod?
Nem erről van szó! Rajtam múlik, hogy valamit szabadon vagy kényszerből fogadok-e el. A magatartásom és a viszonyulásom tekintetében döntök szabadon. Jól tudom, hogy a lábam működésével kapcsolatban nincs választásom. Nem tehetek mást, mint hogy tíz méter után leülök, mert elfogy a levegőm. De azt, hogy hogyan viszonyulok ehhez, azt én döntöm el. Átgondolom, hogy milyen új értéket jelenthet ez az életemben. Kevesebb ugyan a választási lehetőségem, de azért van. Egész életemben igyekeztem úgy élni és a körülményekhez úgy viszonyulni, hogy soha ne kényszerből cselekedjek. Időskoromban is olyan érdekes kincseket találtam, amelyeket azelőtt nem ismertem. A lelkigondozói munkámat illetően most, hogy több időm van, nyugodtabb vagyok, figyelmesebben meg tudom hallgatni az embereket, anélkül hogy arra gondolnék, mennyi mindent kellene még tennem. Ez lett a főfoglalkozásom. És ezt érzik az emberek.
• Számodra is szolgált jó tanácsokkal az a könyv, amit a japánoknak írtál?
Régen ritkán szorultam mások segítségére, most meg gyakran. Igyekszem alázatosan kérni valakit, hogy legyen szíves, vigyen fel valamit a szobámba, mert nekem külön túra felmenni a harmadik emeletre. Hálás vagyok, ha autóval elfuvaroz valaki az orvoshoz. Úgyhogy többször érzek hálát mások iránt, mint azelőtt, amíg a magam erejéből mentek a dolgaim. Készültem az időskorra, és nem kapálódzok ellene. Figyeltem, hogy mikor fogok lerobbanni, és azon csodálkozom, hogy ez csak nyolcvankét éves koromban következett be. Két dolgot hamar eldöntöttem: igyekezni fogok minden lépést szabadon megtenni, és imádkozom, hogy a halálom legyen a legszabadabb pillanat az életemben. Ezek a vágyaim most testközelivé váltak.
• Kitől kaptál segítséget ahhoz, hogy így gondolkozz?
Több idősebb rendtársamat is megfigyeltem, hogyan öregszenek. Az életükkel tanítottak, de főleg imában kaptam sok megvilágosítást. Van egy-két ige, ami mélyen él bennem a Szentírásból, például hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik. De természetesen ehhez szükség van arra, hogy ne csak tétlenül várjak, hanem állandóan keressem, hogyan valósulhat ez meg. Elhatároztam azt is, hogy nem fogok prédikálni az öregedésről, senkire nem akarom ráerőlteti a meglátásaimat, hanem szeretnék szavak nélkül is, a létemmel utat mutatni. Ahogy most élek, oxigénpalackkal, látják, hogy örömmel teszem, amit teszek, és bizonyos szempontból még mindig aktív vagyok, még mindig másokért élő ember lehetek.
• Az élet különböző szakaszaihoz számos könyvből, pszichológustól, lelkésztől kaphatunk útmutatást. Az időseknek hogyan lehetne segíteni a korukkal járó kérdésekben?
Én szívesen beszélgetek olyanokkal, akik az életükkel mélyebben kívánnak foglalkozni, de már csak itt, a rendházban. Tartottam is műhelyeket idősebb házaspároknak. Engem az idős ember lelkülete, spiritualitása érdekel. Nemrégiben feltettem magamnak a kérdést: min alapszik most az én önértékelésem? Azelőtt sokat voltam emberek között, sok műhelyt tartottam, sok visszajelzést, megbecsülést kaptam. Most ezek megritkultak. Életemnek ebben a szakaszában mi alapján értékelhetem tehát magam? Rájöttem, hogy a jelen önértékelésemet az határozza meg, hogy a korlátaimat mennyire tudom szabadon elfogadni. Itt van ez az oxigénpalack, aminek hétméteres orrszondája van, és ezen a hét méteren belül kell élnem. Néha el tudok menni rövidebb időre egy mobil palackkal. Ezt a korlátot problémának is tekinthetem, de annak is örülhetek, hogy a szobámban szabadon tudok járkálni. A lelkületem kérdése, hogy az adott lehetőségeimet mennyire tudom szabadon, örömmel és szeretettel kihasználni.
• Milyen céljaid vannak?
Párbeszédben kívánok maradni az emberekkel, és hozzátenni az én tapasztalataimat ahhoz, amire ők eljutottak. Havonta van egy órám a Semmelweis Egyetemen, a lelkigondozói továbbképzésen, a lelkigondozás spiritualitásáról. Szoktam beszélni mindarról a jóról és rosszról, amit magam megtapasztaltam. Nem bocsátkozom nagy eszmefuttatásokba, mégis úgy érzem, hogy figyelnek rám a hallgatók. Múltkor középiskolások szülei közé hívtak egy gimnáziumba, és arra gondoltam, nem tartok előadást, hanem inkább feltettem nekik kérdéseket, és arra kértem őket, hogy osszák meg a gondolataikat és azokat beszéljük meg. Úgy is fogalmazhatnék, hogy tapasztalatot cseréltünk.
A másik témakör az időskorhoz való viszonyom. Ebben benne rejlik a távol-keleti magatartás is, hogy az öregedés misztérium, titok, mert senki sem tudja, hogyan zajlik majd és meddig tart. Ahogy telnek a hetek és a hónapok, egyre többet sejtek meg ebből a misztériumból. Még nem értem a teljes folyamatot, de érzem, hogy ez egy nagyon-nagyon érdekes élmény, és rettentően izgat, hogy miképpen tudok boldogan élni egy olyan helyzetben, amikor nem lehet kiszámítani, hogy mi fog történni. Ez a misztérium megélésének öröme. Hiszen amíg az ember fiatal és egészséges, körülbelül tudhatja, mikor mire lesz képes. De most váratlanul kórházba kerülhetek, vagy hirtelen leromlik az állapotom, vagy néha kicsit javul – és nekem ezt kell feldolgoznom. Szeretem a kalandokat, és az öregedés számomra kaland.
• Tulajdonképpen a belső történéseket aka¬rod felfedezni, hogy mi játszódik le benned?
Fiatalkoromban én kerestem az utakat, hogy merre menjek, de most egyre inkább látom, hogy Isten a kezdeményező. Istennel folytatok párbeszédet annak megértése végett, hogy a tüdőtágulást, a különböző betegségeket, nehézségeket miért hozta az életembe. Isteni kegyelem, hogy nem félek az öregedéstől, legalábbis még nem. Hogy a halál közelében ez miképpen lesz, nem tudom, de abban hiszek, hogy Isten a kezében tart majd. Elgondolkoztatott, amikor egy rákbeteg fiatalember azt mondta nekem, hogy a halál rettenetes, és láttam, hogy attól a szenvedéstől fél, ami talán be sem következik. Talán igaza van, de én hiszem, hogy meg fogom kapni Istentől az erőt a szenvedéshez is. Nincsenek mumusok az életemben. Hálaadás van bennem, ahogy Isten eddigi vezetését szemlélem, és egyre világosabban látom az ő működését jelen helyzetemben is.
Forrás: Naszádi Kriszta – Nemes Ödön: Párbeszéd az öregséggel. Harmat Kiadó, Budapest, 2010, 17-29.o.
Feltöltve: 2015.05.31.
