Az előző részekben írtakat néhány példával szeretném alátámasztani, melyek bemutatják, hogy miként válhat az alkalmas időben fölidézett, megértett szépirodalmi alkotás életmentő segítséggé. (Az alábbi történetek a Segített a könyv, a mese című gyűjteményből valók, melyet Bartos Éva szerkesztett – Magyar Olvasástársaság, Budapest, 1999 – és jó szívvel ajánlható elolvasásra mindenkinek.)
Elsőnek Sz. Krisztina, Szakadék szélén című rövid beszámolóját idézném, melyben az irodalom – egy váratlanul előbukkanó négysoros memoriter – szó szerint gyógyítja a pszichét, villámcsapásszerű gyorsasággal: „Akkor úgy éreztem, rosszabb már nem is jöhet. Akkor úgy láttam, soha nem volt ilyen sötét az ég, ilyen hideg a szél, ilyen fekete az árnyék, soha nem hiányzott ennyire a meleg, a fény. Akkor úgy éreztem magam, mint egy síró őz, mint egy kivert kutya. Először fordult elő. Olyan, de olyan magányosnak éreztem magam, amilyennek addig soha. Eddig nem ismertem a végtelen ürességnek ezt a szaggató jelenlétét, eddig gyanútlan megfigyelőként bámultam mások magányát. De akkor … akkor megértettem, miért menekül mindenki előle. Egy üvegfalon át láttam magamat. Próbáltam megragadni valami apró szépséget, valami kedveset, de minden próbálkozásom az üvegfalba ütközött. Minden jó tapasztalat, kellemes emlék egy fekete szakadékba zuhant, mielőtt elérhettem volna. Előttem az üvegfal, mögöttem a szakadék. Nem jött senki, senki. Nyomorultul lekuporodtam a fal mellé, a hátamat nekitámasztottam és igyekeztem – legalább gondolatban – menekülni innen. Képek jelentek meg előttem: a sötétben dallamok játszottak szélfútta hajammal, rég elszállt falevelek tapadtak a testemre, illatokat éreztem újra. Valami megmozdult bennem, éreztem, hogy megtelek velem és azt visszhangozza agyam, szívem, tüdőm. Egy vers volt, egy négysoros vers lopakodott elő a dermedt gondolatok közül, és amerre járt, felolvadtak a tárgyak. Összehúztam magam és már csak erre a négy sorra figyeltem:
»Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal,
Mégis élt, míg mellette volt egy angyal.
Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata:
Ha a Nap lemegy, beáll az éjszaka.«
Régen olvastam már, Victor Hugo fejezte be ezzel »A nyomorultakat«. Akkor belevésődött mélyen a gondolataimba és most … most előcsalta a magány. Oszladozni kezdett a sötét, lassan felolvadt a lelkem… Megrohantak az emlékek. Ami eddig távolinak tűnt, most megsimogatott. Pillanatok műve volt az egész. Azóta tudom, miért kell újra és újra egyre többet és többet olvasnom. Ezek a lopakodó kis versek, ezek a beidegződött sorok segítenek akkor, amikor a lelkem a szakadék szélén kapkod az elérhetetlen dolgok után. Ezek a versek vígasztalnak akkor, amikor más nem ad vigaszt, amikor falakat kell ledöntenem.”
Természetesen egy ilyen változás – ha hirtelennek is látszik – hosszú ideig tartó elmélyülés, kitartó, hűséges olvasói „munka” következménye lehet: ezért kell, ezért jó újra és újra olvasni, időt szakítani arra, amit szeretünk, ami pozitív hatással van ránk.
K. Napsugár beszámolójából, melynek Rodostó üzenete a címe, az derül ki, hogy az ilyen elmélyülés során egy-egy alkotásból az egész életet meghatározó üzenet kristályosodhat ki: „Mikes Kelemen életének tanulmányozása és a Törökországi levelek olvasása során értettem meg, hűséggel, becsülettel és tisztességgel képesek vagyunk magányunk leküzdésére… Ahhoz, hogy a magányt legyőzzük, meg kell keresnünk azt a személyt és/vagy eszmét, amelyhez életünk során végig hűek tudunk maradni, s képesek lennénk érte/értük bármilyen megpróbáltatást vállalni. Ezt a felismerést adta meg nekem a Törökországi levelek írója.”
Basa Viktor
Feltöltve: 2014.10.12.
