Térbeliség: új perspektívák felfedezése
Emberi létünkhöz hozzá tartozik a térbeliség és az időbeliség. Néha átélhetjük gondolatban, hogy a fantáziánk segítségével le tudjuk küzdeni az idő és a tér határait. Az internet és a modern kommunikációs eszközök is megajándékozhatnak bennünket azzal, hogy legyőzzük a távolságokat és benyomásokat szerezzünk időben, térben távoli helyekről. Ugyanakkor konkrét testi valónk bármennyire szárnyal is a fantáziánk és bármennyire gyors az internetünk az idő és a tér keretei között létezik. Kapcsolataink az idő és a tér koordinátái között alakulnak, és ha elrontottunk egy kapcsolatot, elszánt munka és idő kell, hogy újraépítsük. Tapasztaljuk azt is, hogy bizonyos lelki folyamatokhoz is érlelődésre, időre van szükség. Hiába tudunk készíteni egyre gyorsabban működő gépeket és a valóságot egyre precízebben megjelenítő kommunikációs eszközöket, még mindig érvényes a mondás: „mindennek megvan a maga ideje”.
Úgy látom, ahhoz, hogy ráérezzünk, mikor minek van itt az ideje, feltétlenül szükséges, hogy belső lelki valóságunk és testünk összhangban legyen. Az összhang nem azt jelenti, hogy ne jelentkeznének esetleges feszültségek vagy zavar hullámok lelkünkben-testünkben. Az összhang sokkal inkább jelenti azt, hogy képesek vagyunk a testi és lelki rezdüléseket, megmozdulásokat érezni, érzékelni, elfogadni, tudatosítani, és saját lelkünk-testünk valós jelzéseiből kiindulva igyekszünk cselekedni. A cselekvés pedig mindig „megmozdulást” jelent, rámozdulunk valamire, kimozdulunk valamiből, elmozdulunk valamihez képest. A megmozdulás lelki és testi értelemben is azt jelenti, hogy kezdeményezők leszünk és valamilyen cél irányába nekilendülünk.
A lelki megmozdulásaink elősegítik azt, hogy egy megszokott, aktuálisan valamiképpen megélt dolgot új színben, új módon lássunk, új szempontokat, nézőpontot kapjunk valamiről, amit esetleg korábban azzal az ítélettel sújtottunk, hogy „ez már csak ilyen marad”, „nincs mit tenni”, „megállt a fejlődés”.
A testünk szintjén a megmozdulás elősegíti, hogy új módon éljem meg önmagamat. Érzékeljem testemet, új gesztusba tudjam beleadni magam, és ez által a gesztus által kommunikáljak valamit önmagamból a világgal. Ahogy megmozdulok, önmagamra is visszahatok, és megtapasztalhatom a lehetőségeimet. Még a legapróbb gesztusok is segíthetnek ebben, ha belemerülök és tudatosan élem meg őket.
Lelkünk és testünk összehangolását úgy tudjuk gyakorolni, ha jelen vagyunk ott ahol vagyunk, és abban, amit végzünk.
Az idő: a pillanatok lehetősége
Időbeliségünk csakúgy, mint térbeliségünk meghatároz minket. Néha a múlton révedezünk, máskor vágyaink a jövőbe repítenek és elővételezik a várva várt pillanatot. Gyermekkorunkban valahogy így kezdjük: „amikor majd nagy leszek”; később azt mondjuk: „alig várom már”; fiatal felnőtt korunkban pedig megfogalmazódik bennünk: „mikor lehet már ő az enyém, mikor lehetek én az övé?”. Munkánk, szakmai karrierünk építése során fel-fel merül bennünk, hogy „majd, ha ezt és ezt elérem, akkor…”. Idősödve pedig mesélünk: „az én időmben, annak idején…” És mindezek között egy-egy szempillantásra megcsillan a pillanat élménye: egy mosoly, egy érintés, egy ölelés, egy tekintet, egy illat, egy gesztus, a színek és formák harmóniája … A pillanat tapasztalata egyszeri és megismételhetetlen, hasonlóan ahhoz, mint maga az emberi személy.
A terveink, a célra való irányultságunk elősegítik, hogy formálódjunk személyiségünkben, fejlődjünk szakmaiságunkban. Az idő nekünk dolgozik, ha azt pillanatról pillanatra, lépésről lépésre megéljük.
A pillanat élménye rámutat az életünk egy lényeges valóságára: a jelen értékére. Életre szóló élményeink nem a nagy terveinkhez kapcsolódnak, nem a nagy elhatározásokhoz, a világmegváltó célokhoz, legyenek azok a legnemesebbek is, de még legnagyobb sikereinkhez sem feltétlenül. Az élményünk a pillanathoz kapcsolódik, amelybe belemerültünk, amelyben jelen voltunk, és megéltük annak valóságát, ami van. A valóság pedig az adott pillanatban lehet keserű vagy édes, fájdalmas vagy örömteli, reménytelen vagy reményteli, és sorolhatnánk még hosszan miféle. Megesik az is, hogy bátorság kell ahhoz, hogy megéljük a pillanat élményét, esetleg újra éljük azt egy önismereti munka, terápia folyamán.
A jelen, és csakis a jelen kínálja fel számunka annak lehetőségét, hogy felismerjük, befogadjuk azt, ami számunkra itt és most megmutatkozik a valóságból, és megéljük, átéljük. A jelen felkínálja annak lehetőségét is, hogy túllépjünk önmagunk határain. (A jelen pillanat ajánlja fel az extázis lehetőségét.) A jelen pillanat megélése, átélése lenyomatot képez bennünk úgy, mint illat, zamat, szín, forma, amiről csak dadogva tudunk beszélni és csak halvány hasonlatokat tudunk mondani. És éppen ez a többlet, amit ugyan át tudunk élni, de szavakba zárni már képtelenség, ez szabadít fel bennünket a mérhető idő sodrásából. A jelen pillanat átélésének élménye kicsúszik az haszonelvűség és célszerűség kontrollja alól, így képes bennünket személyes szinten és kapcsolataink szintjén is megajándékozottá tenni és leginkább alakítani.
Az időt nem tudjuk kezükben tartani, sem siettetni, sem lassítani. Az idő adott. A múló idő testünkbe gravírozza életünk korszakait. Amit mi megtehetünk az annyi, hogy testestől-lelkestől jelen vagyunk a pillanatban.
Versegi Beáta Mária PhD (szerzetesnő, a Nyolc Boldogság Közösség tagja, teológus – keresztény antropológus)
Az írás az Embertárs folyóiratban is megjelenik.
Feltöltve: 2015.09.13.
