Nehéz ebben a dimenzióban értelmezni a betegséget: tanít. Ha valaki, vagy valami tanít, az azt jelenti, hogy valamiről többet tud, mint én. Előrébb jár valamivel. De, én a betegséget nem tudom tanítómesteremnek tekinteni. Tanulni tudok saját magamról és más emberekről és Istenről.
Miről tanulhatok?
Arról, hogy hogyan is lehet elviselni a szenvedést. Azt, hogy nem tudom tervezni a jövőt. Mindig ott van, hogy ha…. Ha bírom, ha nem fog fájni. Elveszik a keret, hogy felelősséget tudok vállalni magamért, mert nem tudok. Nem én irányítom az életem.
Arról, hogy átélhetem azt a lelkiismereti problémát, hogy másként kellett volna élnem: nem kellett volna megenni, felemelni, még többet dolgozni stb. Más dimenzió, amikor még nincs fizikai korlátja az életnek. Mindent megtehetek. Akkor kellett volna gondolnom arra, hogy ettől fogok megbetegedni?
Arról, hogy átalakulnak az emberi kapcsolatok. Akivel a munka, vagy más személyes érdek köt össze, már nincs sehol. Ebben a helyzetben már nem léteznek. De, akik itt vannak, talán igazabb emberi kapcsolatot jelentenek.
Arról, hogy a betegség nyitottabbá tesz más betegek felé. Vagy önzőbbé: nem érdekel a másik baja. Csak beszűkül az életem, nem tudok mást észrevenni magamon kívül. Máskor nagyon meg tud indítani a másik szenvedése és nagyon közel érzem magam hozzá.
Azt tanultam magamról, hogy a betegségem felszínre hozza Istennel való kapcsolatom hiányosságai mellett azt is, amit már megharcoltam. Erősebbé válik az a kötelék, ami már megvan. De a hiányok, azok nagyon fájdalmassá tudnak válni.
Amit a leghatározottabban megértettem: életem, törékeny cserépedényben van elrejtve. Ez az edény tényleg nagyon törékeny, de ezen a földön nem tudok nélküle létezni. Akármilyen beteg, csúnya, visszataszító, esetleg szép : meg kell tanulnom elfogadni és amikor lehet, szeretni.
D. G.
Feltöltve: 2016.04.30.
