A lelki betegségekkel kapcsolatosan nem könnyű eligazodni, ebben szeretne útmutató lenni ez a rövid írás. Sokféle nézettel találkoztam már: például van, aki azt állítja, hogy egy hívő ember nem szenvedhet lelki betegségben, hiszen akkor hol van a hite, biztosan nem hisz eléggé, ha ilyen problémája keletkezett. (Ez sajnos nem igaz, pedig jó lenne.) Az ellenkező véglet is gyakran elhangzik: amikor valakinek nehézsége van az életben, és szomorú, mindjárt depressziósnak gondolja magát, és gyógyszert kér, holott a szenvedés része az életnek, az még önmagában nem betegség, és sajnos nem mindig rajtunk múlik, hogy mennyi jut belőle egy életút során.
Mégis honnan lehet tudni, mi is az, hogy lelki betegség; honnan lehet tudni, mikor érdemes segítséget kérni? Klinikai pszichológusként, és a pszichiátriai ellátásban dolgozó szakemberként próbálok választ megfogalmazni erre a kérdésre. A rosszkedv, a szorongás, egyéb feszültségek részei az életnek, és mindaddig nem tekintjük ezeket betegségnek, amíg átlagos szintűek, és nem hatalmasodnak el kóros mértékben. Az, hogy mi a kóros mérték, hétköznapi szinten talán úgy közelíthető meg a legkönnyebben, ha végiggondoljuk a következőket:, képesek vagyunk –e ellátni a munkánk, képesek vagyunk –e megélni azokat az örömöket, amik adódnak a hétköznapokban, képesek vagyunk –e beilleszkedni a minket körülvevő szűkebb és tágabb közösségbe, képesek vagyunk –e a kapcsolatainkat működtetni. Különbség van például aközött, hogy akkor vagyok szomorú, amikor éppen valami rossz hírt kapok, de pár nappal később, ha valami jó történik velem, annak meg örülök; és aközött, ha a „jó napok” idején sem tud az alaphangulatom változni, semmi nem köt le, ami korábban; mintha már nem tudnék úgy érezni, mint régen. Ez utóbbi például depressziós állapotban gyakori. A lelki betegségek diagnózisa az alapján történik, hogy több, jelentős tünet egyidejűleg, hosszú távon fennáll–e. Depresszió esetében például nemcsak az alaphangulat változik meg, hanem az érdeklődés és öröm is csökken szinte minden tevékenység iránt, emellett étvágytalanság fordulhat elő, jelentős súlycsökkenéssel (néha a fordítottja is igaz), alvászavar, meglassultság, gátoltság vagy épp zaklatottság, fáradtság, értéktelenség érzése, önvád, csökkent koncentrációs képesség vagy döntési képesség, a halál élményével való gyakori foglalkozás, stb. Ezek közül legalább öt tünet (van, amelyik nagyobb súllyal szerepel) kell, hogy fennálljon legalább két hétig a nap legnagyobb részében, és csaknem minden nap ahhoz, hogy azt valóban lelki betegségnek tartsuk. Persze ez csupán egy példa, az összes zavarra vonatkozó listát itt nem mellékelhetjük. Az általános irányadó az, hogy nagyon más –e a lelkiállapot, mint volt, és jelentősen befolyásolja –e az életvezetést. Ha igen, akkor gyanítható, hogy valami nincs rendben, és érdemes segítséget kérni, választ keresni arra, hogy mi is a gond, és hogyan kellene azt kezelni. Bizonytalan esetben jobb rákérdezni szakembernél, maximum azzal a jóleső érzéssel távozik az ember, hogy nincs probléma.
– folytatjuk –
Jáki Zsuzsanna
(DSM-IV, Bp. Animula, 2001)
Feltöltve: 2014.09.07.