Érdekes és egyben elgondolkodtató, hogy korunk egyfelől sok erkölcsi és politikai vitában kimondottan hangsúlyozza a lelkiismeret szabadságát mint értéket, ugyanakkor talán sohasem fenyegette annyi veszély az emberi szabadságot, mint manapság. A már röviden érintett, tudományosnak mondott érvek mellett legalább olyan lényeges a személyes szabadságot elnyomó vagy azzal visszaélő politikai-gazdasági rendszerek valósága. Saját kelet-európai történelmi tapasztalatunk nem elfeledhető része egy olyan társadalmi renddel való szembesülés, amely, jóllehet kimondottan az emberi kapcsolataiban és teremtő tevékenységében szabadon kiteljesedő, a megnyomorító anyagi és szellemi függésektől megszabadult s ezért szabad személy eszményét tűzte zászlajára, néhány évtized alatt óriási rombolást végzett mind anyagi, mind személyes és közösségi viszonyainkban. Egy ilyen hatalommal szemben a lelkiismeret szabadságára hivatkozni az ellenálló vagy a vértanú szomorú sorsát jelentette. Ezért minden tiszteletünket megérdemlik azok (pl. a fegyveres katonai szolgálat megtagadói), akik szembe mertek szállni lelkiismeretünk megnyomorítóival.
A „rendszerváltás” óta sok minden változott, egyben sok minden ugyanaz maradt. A lelkiismeret szabadságát mára szabadon tekinthetjük emberi méltóságunk lényeges részének, s nyíltan nem fenyegeti ezt az értéket semmi. E változásnak őszintén örülhetünk.
Mégsem könnyű valóban szabadnak lennünk, föltéve persze, ha a szabadságon nem a mindenkori külső és belső ösztönzéseinknek való teljes kiszolgáltatottságot – hagyományos szóval féktelenséget, latinul impotentiát – gondoljuk. E féktelenség végső elemzésben cselekvésképtelenséget, tehetetlenséget, azaz gyöngeséget jelent. Amint a régi bölcsesség mondja: nincs nagyobb rabság, mint amikor az ember ki van szolgáltatva saját akaratának. Az ilyen ember eltékozolja erőit, végső soron maga is szétszóródik. Nem képes beállni egy irányba, nem tud hosszú távon kitartóan és megbízhatóan cselekedni, a következetes, ezért emberileg értelmes cselekvés világából zárja ki saját magát – hiába hivatkozik közben esetleg a lelkiismeret szabadságára.
E gondolatmenetből két fontos dolog válik világossá. Egyrészt emberi szabadságunk annyiban kívánatos, amennyiben sajátosan emberi, ezért értelmes javakat tudunk megvalósítani általa. Megfelelő irányérzék, a jóra vonatkozó erkölcsi ismeret és törekvés nélkül aligha tudunk emberi módon élni szabadságunkkal. Másrészt lelkiismeretünk szabadsága föltételezi a helyes önismeretet. A jóra vonatkozó ismeretünk és önismeretünk adja meg szabadságunk játékterének és idejének szerkezetét.
Bakos Gergely OSB: A lelkiismeret szabadságáról – részlet.
Forrás: A Szív, 2012. március, a teljes cikk elérhető itt: http://old.asziv.hu/?newart=7&newmag=25&show=arch
Feltöltve: 2015.04.12.
