Mindannyian boldogok, testi-lelki-szellemi értelemben teljesek szeretnénk lenni. Olyan boldogságra vágyunk, ami soha el nem múlik… Az ember már rájött arra, hogy ez rajta is múlik, tőle is függ.
Az ember, mint személy, egyetlen, megismételhetetlen, véges, nem tökéletes, fejlődő. A földön mégis a legtökéletesebb. Része az emberiségnek, magába öleli az ősök és az utódok történetét. Időben és térben él, az „itt és most”-ban kell jónak lennie. Egyéniség, teljesen egyedi vonásokkal, az egyetlen élő, aki szeretni képes, szeretése által ad és gazdagabb lesz.
Minden korban a család a társadalom alapsejtje, amely egy férfi és egy nő szoros, személyes kapcsolatára épül. A közösség, amelyet kialakítanak, magában foglalja a férfit, a nőt és a gyerekeket, egységként működik. Ezt az egységet mélyen beléjük írták a természeti, emberi és isteni törvények által.
A családi közösség öt fő jellemzőjét emelném ki (Campbell, 1994):
1. meghitt házastársi kapcsolat;
2. szolgálatkészség;
3. a gyermekek szeretetteljes nevelését látja el;
4. az együttélés szabályok köré rendeződik;
5. az anya és az apa szolgáló szeretete iránytja.
A családban mindenki megtapasztalja, hogy az önboldogítás helyett a szolgáló szeretet, a másik ember felé fordulás, a másik érdekeinek előtérbe helyezése segíti a közösség kialakulását. A szolgálatkészséget a bizalommal, az elragadtatott, bensőséges, odaadott szeretettel csalogatjuk elő, hiszen ilyen életre kaptunk meghívást. Csak az általunk létrehozható legszebb, legteljesebb az igazán méltó, emberi, érdemes.
A meghitt házastársi kapcsolat magába rejti a meghittség értelmi, érzelmi, társas, lelki és testi vonatkozásait (Chapman, 2002). Az emberi kapcsolatok mindegyikében érvényes, hogy több szinten jöjjön létre egymás kiegészítése, így ez a házastársi kapcsolatban is fontos tényező. Külön figyelmet igényel a meghittségi szintek mindennapos „karbantartása”.
A férfi és a nő kapcsolata a házasságban teljesedik ki, ahol megélik a testi, lelki, szellemi egységet, és ahol jelévé válnak ennek az egységnek.
A hagyományos felfogás szerint a nő-férfi kapcsolatában nincs teljes egyenlőség, a nő alárendelt, sokszor lebecsült társsá válik. Mivel készen kapja a férje után a státuszát, biztonsága, megélhetése, rangja és tekintélye is a férje után jár. Önmegvalósítására az otthon keretei között gondolhat. A férfiak domináns szerepe, társadalmi helyzete, elismertsége, a világban való tevékenysége önmegvalósításuk számára is tágabb teret biztosít (Croissant, 2003).
A partneri kapcsolatban, amely a század elején az új társadalmi, gazdasági változások hatására jött létre, a nő a családon kívüli szerepre is vállalkozhat, így férfinak-nőnek egyaránt esélye van a karrierre. Az ilyen társkapcsolat olyan szeretetkapcsolatra épülhet, amelyben egymást saját adottságaikhoz mérten kiegészítik. Az önmegvalósításra mindketten esélyesek, hiszen mindketten egyenértékűek, de bizonyos időszakokban – női vagy férfiúi adottságaikból kifolyólag – előtérbe helyeződnek a család életében egy-egy feladat ellátásában. Komoly nehézséget okoz, hogy a hagyományos felfogás már nem működik, az új pedig még kiforratlan. A „lebecsült társból” „versenytárs” lesz, a „kiegészítéssel” megélt egység helyét az dok-veszek méricskélő egyenlősdije veszi át.
A kiegyensúlyozott kapcsolat feltételei: a személyes érettség mindkét fél részéről, az egészséges személyiség, a szabad, önkéntes döntés az egymáshoz való elköteleződésben, a kölcsönös odaadottság. Mindez áthatja és működteti a családot, ahol a lányok és a fiúk egyforma esélyt és szabadságot kapnak a személyes kibontakozásra, hogy érett, döntőképes felnőttekké váljanak. A lányok személyes érlelődésükben mélyen megélhetik leányságukat, belenőhetnek női és anyai mivoltukba, a fiúk pedig fiúi, férfi, és apai szerepüket sajátíthatják el. Ma sokszor felmerülő probléma, hogy a férfi és női identitást összemossák az egyenlőség nevében. Komoly gondot okoz a fiataloknak, hogy a férfi és női szerepek nem különülnek el, esetleg nem válnak sajáttá. A lányok apjukkal azonosulnak, a fiúk pedig anyjukkal, így férfias lányok és kislányos fiúk lesznek.
Tévedés lenne a férfi és a nő közé egyenlőségjelet tenni, és tévedés alá- vagy fölérendeltségben gondolkodni, hiszen a sajátos tulajdonságok (mint az életnemzés és a szülés) igen meghatározzák a kibontakozás lehetőségeit. Egyes kutatások szerint fizikai, fiziológiás szempontból az észlelés, gondolkodás, beszéd tekintetében és más formában is megnyilvánul a nemi különbség. Amíg a férfiak analitikusan gondolkodnak, kiemelik a fontosat, mellőzik a részleteket, térben gondolkodnak, minden tevékenységre külön rendszert alkotnak, jól körülhatárolt dolgok érdeklik őket, feladataikban az objektív tér meghódításán fáradoznak, addig a nők inkább intuitív módon gondolkodnak, valaminek a viszonylatából értelmeznek, figyelnek a részletekre, jobban megértik az érzelmeket, és ügyesen élnek velük, könnyebben kommunikálnak. Érdeklődésük a „nem körülhatárolt” felé fordul. A szubjektív térben otthonosabbak. Innen adódnak betöltendő és változó szerepeik is.
A mai ember elveszítette iránytűjét. Nem tudja, honnan jött és hová tart. Élete olyan, mint a hadvezér nélküli hadsereg. Célját keresve önmagában marad, és elidegenedik, elmagányosodik, depresszióssá válik.
A mai ember élni, élvezni akar, mégsem találja igazi örömét semmiben, nem megelégedett. Egyre többet tud a világról, de ez a tudás nem mindig segíti emberségét, az emberiséget. Csak a tökéletes lesz fontossá, és abból is a „sok”, a mennyiség. Az anyagiak túlhangsúlyozása felbillenti lelki egyensúlyát. A nem tökéletes, a fogyatékos nem számít, értéktelen – de ugyan ki mondhatja magát tökéletesnek? Az ismeretek, az okosság megszerzése mindenek feletti hatalmat, erőt kölcsönöz, és elfeledjük, hogy a tudás és a másokért vállalt felelősség, a túlcsorduló szeretet elválaszthatatlanok egymástól. Az irgalom, a meg nem érdemelt szeretet az, amelytől az élet széppé és értékessé válik.
Ha a családban kialakul az igazi kapcsolat, jó bölcsője lesz az új nemzedéknek. A szeretet mint kötőanyag a nevelésben minden pillanatot újjáteremt. Köztudott tény, hogy későbbi életünkre hatnak a méhen belüli időszak hatásai is. Jó annak, akit vártak, örömhír az érkezése, neve van, szólítják, felelős érte valaki, tartozik valahová…
A szeretet eszközei között fontos szerep jut a jó szónak, mert teremt, éltet, erőt ad. Milyen jó lenne, ha a szülők és nevelők számára nem a hiányosságok lennének fontosak, hanem az értékes adottságok. A dicséret nyilvánvalóvá teszi a jót, az értékeket.
A rohanó élet megfoszt bennünket az együtt töltött időtől, pedig ez a jelenlét ad teret a fejlődésnek, ösztönöz, épít. Kezünk „nyelve” a simogatás. A nevelésben csodákra képes, a gyengéd érintéstől a babák is jobban fejlődnek. Gary Chapman (2002) szerint vannak gyerekek, akiknek apró szívességekkel, figyelmességekkel lehet feltölteni a „szeretettankját”. Mindenkire érvényes igaz tanulság: királyfik és királylányok vagyunk, ahogy azt Mécs László oly szépen megírta:
Amikor születtem nem jeleztek nagyot
Messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
(A királyfi három bánata)
Tudnunk illik hát: királyfiak vagyunk! A pozitív énkép kialakulásakor tehát elengedhetetlen, hogy legalább egy hozzánk közel álló ember tudja, hogy királyfiak vagyunk.
A jó nevelés kreatív, a gyerek javát akarja, segít eligazodni a világban, bátorít, embert formál, fegyelmez, visszaigazít a rendhez, elismer, megerősít, következetes, kitartó, példaadó, „hisz bennünk”. Tanít, „de nem csupán elvenni a halat, hanem halászni”. Mondja és maga is megcselekszi a jót, megláttatja a szív, a szó, és a cselekedet egységét, mert tudja, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Kölcsönösen alakul, formálódik a gyermek és a szülő, önmegvalósításuk egy életen át folytatódik.
Anyánk bátorít, megerősít, apánk utat mutatva vezet minket. Anyánk életre szül, vele tanuljuk meg a benső élet rezdüléseit, segít finomságokkal megtölteni életünket, kapcsolatainkat. Megtanít a lélek feletti uralomra, a szív és a lélek egységére. Apánktól a test feletti győzelmet tanuljuk, hogy a világ dolgaiban el tudjunk igazodni, beavat minket az élet feladataiba, megtart, védelmez, rendhez szoktat.
Most, hogy végignéztünk magunkon, növekedésünkön, láthatjuk, hogy megkaptunk-e mindent az önmegvalósításhoz: külső és belső adottságokat, tanult és hozott kincseink egységét, az önismeretet, társismeretet, életismeretet, odaszántságot, tűrőképességet, benső meggyőződést, múltat, jelent, és jövőt.
Az a férfi és nő, aki a családban természet adta képességei, adottsága szerint él, megvalósítja önmagát. Az ilyen ember jó kapcsolatban van önmagával és másokkal. Megtalálhatja az egyensúlyt a munka, a világ, és a család között. A családban sok lehetősége adódik a kibontakozásra, kemény „szakmai” továbbképzése pedig egy életen át tart.
Forrás: Önmegvalósítás keresztény szemmel. (Szerk.: Tőzsér Endre) Új Ember Kiadó, Budapest, 2006, 113-119.
Felhasznált irodalom:
Campbell, Ross (1994): A szülői hivatás. Hogyan ismerhetjük meg gyermekünket? Harmat, Budapest
A boldogabb családokért. A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a hívekhez és minden jóakaratú emberhez a házasságról és a családról Magyarországon (1997). Magyar Katolikus Püspöki Kar, Budapest
Croissant, Jo (2003): A szív papsága: A nő hivatása. Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, Homokkomárom
Moir, Anne – Jessel, David (1992): Női agy- férfi ész? Magyar Könyvklub, Budapest
Ranschburg Jenő (1992): A nő és a férfi. Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest
Chapman, Gary (2002): Családi összhangzattan. A családi harmónia öt jellemzője. Harmat, Budapest
Mohás Lívia (1986): Ki tudja, mi a siker? Magyar Könyvklub, Budapest
Feltöltve: 2016.06.30.
