– Véleménye, tapasztalata szerint a betegek mellett milyen szerepe van az érintésnek? Mikor van helye, mikor lehet sok? Hogyan lehet megtalálni ebben a helyes egyensúlyt?
– Ez nagyon nehéz kérdés. Van aki már attól ódzkodik, hogy megérintsék őt, és egész életében úgy él, hogy távol tartja magát az érintéstől. Ha viszont belegondolunk, az ember egész életét végigkövetik az érintések. Érintésben fogan meg élete, érintettségben növekszik édesanyja hasában. Kimutatták, hogy akik kisgyermekként szoros kapcsolatban vannak az anyával, például a babahordozókban, sokkal jobban küzdenek meg az élet válságaival. Az egész kisgyermekkoron, és tovább is végigvonul az érintés hatalma. Kamaszkorban pedig olyan növekedésnek indul a test, amivel nehezen birkózik meg a tizenéves. Olyan válsághelyzet ez, amelynek következtében lehet, hogy inkább eltávolodik az érintésektől. Egészen a halálig nagyon komoly szerepe van az érintésnek, láthatjuk ezt a régi kultúrában a siratóasszonyokig, a halottól, testtől való elbúcsúzásig. De a modern ember ezt a rengeteg kórházával nem igazán segíti elő. A születést, a halált, az élet két fő pólusát eltávolítja magától, és ugyanígy a betegségeket is. Nyilván fontos a kórházak szerepe, de sokszor valami olyan is megszűnik ebben a túlmedikalizált világban, ami az élet esszenciáját adja. Ha nem tudtuk megélni az érintések életadó voltát, akkor a betegágynál is valószínűleg nehezebb elfogadnunk az érintést. De nekem még nem volt olyan tapasztalatom, hogy egy beteg, akinek az együttérzés jeleként megfogtam a kezét, eldobta volna magától.
– A legfontosabb talán az, hogy a segítőnek érzékennyé kell válnia a másik ember szükségletére, igényeire.
– Természetesen.
– Ha családtagról van szó, van háttérismeretünk, és talán egy kicsit könnyebb megérezni, mik az igényei, határai a betegnek ilyen szempontból.
– Igen. De még ezt megelőzően, a „nulladik” lépés, hogy a segítőnek önmagával szemben tudnia kell, hogy ő hogy áll az érintéssel. Végiggondolta-e már az életét ilyen szempontból. Nyilván akkor tudom valakinek spontán, szabadon megfogni a kezét, ha az enyémet már megfogták, és jólesett, de ugyanakkor tapintatos is vagyok. Az érintéseket megtanulni művészet. Az érintés valahol szakrális, hiszen az érintésem által, akár érthető úgy is, hogy általam Isten akarja megérinteni a másik embert. Ez egy út: a találkozás és az elválás útja is. Erős szimbólum például, hogy az imában miért teszem össze a kezemet? Ennek egyik oka, hogy a jobb és a bal oldalam egységbe kerüljön. Érintem saját két felemet, ezáltal fizikálisan olyan egységbe kerülök, ami segíti az összeszedettség, elmélyülés megtapasztalását. Az érintésnek kidolgozott rendszere van a spiritualitásban. De egy találkozáskor az egyszerű kézfogásnál, amit a gyerekek már az iskolában is gyakorolnak, vagy a szubkultúrákban a különféle alakzatú kézfogásoknál is megmutatkozik az érintés szerepe. Az ölelés, vállveregetés, kézfogás kapcsolódást jelentenek, azt fejezik ki, hogy mi egyek vagyunk valahol. A betegágynál is egyfajta sorsközösség vállalást fejezhet ki az érintés, szavak nélkül.
Elsőként mély, lelki szinten fontos a beteggel közösséget vállalni, egyszerűen vele lenni. Amikor együtt vagyunk egy szeretett személlyel, nem gondolkozunk, hanem egyszerűen csak megéljük a helyzetet. Persze nagyon fontos, hogy a beteg szükségleteit meg tudjuk különböztetni saját vágyainktól. Erre nem mindenki képes. Vannak olyan beteglátogatók, akik inkább terhet jelentenek szegény betegnek, mint megnyugvást.
– A ráhangolódás, jelenlét minősége az elsődleges amikor segítőként egy beteg mellé kerülök, de ez a támogató helyzet egyben meghívás arra is, hogy átgondoljam a saját viszonyomat a testhez, gesztusokhoz, a metakommunikációhoz.
– Ha segítőként élem le az életemet, vagy annak egy részét, fontos elgondolkodni azon, hogy mit ad ez nekem, miért csinálom, mit áldozok fel vele stb… A nulladik lépés viszont mindig a saját identitásommal, helyemmel kapcsolatos kérdések átgondolása, átmunkálása.
– Ha ez nem hivatás, hanem az élet hozza a segítő helyzetet egy beteg gyermekkel, családtaggal, van-e választásunk?
– Nincs, mindenképp szembesülünk a témával. De szerintem ez a tapasztalat velünk születik, benne van istenképűségünkben, hogy az érintések nyomvonalán fejlődünk és mély zsigeri tapasztalatunk is van róla, csak annyira elfedjük a modern civilizáció különféle eszközeivel, hogy nagyon mélyre, messzire kerül mindez. Ha a szívünkből utat engedünk a gesztusoknak, ösztönösen jönnek. Ha erre valaki képtelen, nyilván sok minden elfedheti ezt a képességet, sok félelem, emlék. Megvannak azonban a különböző eszközök, amelyekkel segíteni lehet ezen. Azt gondolom, ha mindenki a szívére hallgat, amit megtisztított előtte, akkor jó irányba halad.
– Mit jelent a szív megtisztítása?
– Sokan ismerjük Exupéry mondását: jól csak a szívével lát az ember. Én ezt egy kicsit kiegészíteném, mert nyilván akkor látunk jól a szívünkkel, ha nincs bekötve. Egy-két fórumon, a Láthatatlan Színház kapcsán elhangzott már az, hogy a szívünk meg tud csalni minket, ha nem tiszta. Ennyit értek ez alatt. Ahhoz, hogy jól lássunk a szívünkkel, meg kell tisztítanunk előtte.
– Úgy is lehet mondani, hogy az a munka, amit az Egyesület végez, a szív megtisztításának az útja?
– Tulajdonképpen igen. Amióta ezt csináljuk, kilenc éve, Debrecenben és Budapesten 10-12 fővel mindkét helyen, nagyon komoly találkozásaink voltak már a vándorainkkal, vagyis a bekötött szemű nézőinkkel. A látás, mint a tapasztalati világban az egyik legfontosabb érzékszervünk ekkor ki van zárva, és a vándorok segítségünkre utalva járnak be egy lelki zarándokutat. Az érintések által vannak vezetve, így tulajdonképpen az érintések színháza is ez a Láthatatlan Színház, ezáltal felidéződnek bennük korábbi, akár gyermekkori élmények is. Vagy ennek nyomvonalán eljutnak addig, hogy nekik igenis fontosak az érintések. Miért engedi valaki, hogy vezessék bekötött szemmel, vagy miért nem? Az első, ami eszünkbe jut, a bizalom. Ha nem látom azt, aki engem visz, segít nekem, és nem is ismerem, akkor tulajdonképpen bármit megtehetne velem. A bizalom kifogyófélben van a világban, vagy nagyon sok minden terheli. De valószínűleg mindenki nyitott szívvel születik, mert aki látott már gyermeket, van gyermeke, vagy beszélgetett pár percig gyermekkel az látja, hogy a gyermek olyan nyíltságban éli az életét, amihez egy felnőtt már szinte képtelen felemelkedni. Ez a gyermeki létállapot egyik pozitívuma: nyíltan létezni, kíváncsian, nyitottan, bízva – a kisgyermeknek határtalan bizalma van az életben, ha arról pozitív tapasztalata van. Ahogy növekszik, a nyitottsága, bizalma csökken, sok félelem vegyülhet bele. Sok olyan felnőttel találkozunk, akiknek meg sem fordul a fejükben, hogy eljöjjenek hozzánk. Vajon mi az oka annak, hogy felnőttkorban bezárkózunk?
– A bizalom alaptapasztalat, tulajdonképpen az életünk egyik legelső tapasztalata kellene, hogy legyen. A segítő kapcsolatban is nagyon lényeges, mint alapélmény: rábízni magam arra, aki kísér. A beteg ember mintegy ráhagyatkozik segítőire. A bizalmat kiépíteni a segítés folyamatában komoly munka, ezért nagyon jó gyakorlat lehet a segítőknek az, amit a Láthatatlan Színház kínál. Plasztikus tapasztalat a bizalomról.
– Így van, tulajdonképpen akik segítőként jönnek hozzánk képzésre, megtapasztalhatják maguk is az érem másik oldalát: segítve vannak. Ha a másik oldalt átélem, nyilván másként lépek oda a beteg emberhez.
– Beszélne bővebben erről a képzésről?
– A honlapon megtalálható nagyon sok információ erről. (http://jelenletmuhely.hu/lathatatlan/index.html) Maga a Láthatatlan Színház előadás arról szól, hogy vendégeink, a „vándorok”, a „révészek” – vagyis a mi segítségünkkel átélnek egy 15-20 perces utazást, ahol mozgásokat, mozgatásokat tapasztalnak meg. Az útnak van egy dramaturgiája, ez egy belső, lelki út is, ami nyilván kihat a vándor életére, szemléletére. Előadásaink után a vendégeink olyan dolgokat osztottak meg velünk, amelyek nyomán kezdtünk el gondolkozni azon, hogy legyen a módszernek egy olyan felhasználása, ami segítheti a bizalom erősítését. Mert aki eljön hozzánk, saját maga teszi meg az első lépést, hiszen ránk bízza magát. Ha ezt tudatosítjuk benne, megerősödhet ebben a tapasztalatban, és abban is, hogy tud bízni az emberekben. Mi nem kívülről akarunk adni neki valamit, hanem valami belső dolgot segítünk kibontani. Azt, hogy látás nélkül mire látunk rá valójában. A képzések 1-3 napos közösségfejlesztő gyakorlatok, amelyek egy előadáson alapulnak. Az első szakasz egy rámelegítés. A középső szakasz maga a bekötött szemmel való utazás. A levezető szakasz pedig az átéltek integrálása, feldolgozása, kitekintéssel arra, hogy ki-ki ezt az élményt – hogy más által segítve van – a saját munkájában hogyan tudja hasznosítani. Ezek tulajdonképpen a tudatosítás különböző fázisai.
– Ha jól értem az egyik alapköve a bizalom: a résztvevő bizalma a révészekben, de önmagában is, hiszen hisz abban, hogy a megtapasztalt dolgok által képes növekedni. Ezen túl a gyakorlat fontos hozadéka a másként látni, többet látni, mint amit elsőre gondolnánk a dolgokról.
– Igen, bár az a tapasztalatom, hogy nagyon sok ember már nem bízik önmagában, vagy azt gondolja, hogy már nem hisz, nem bízik magában. Sokszor elég, ha csak azért jön el valaki, mert kíváncsi. Mögé nézni a képeknek. Egy festmény sem pusztán színeknek az összessége, hanem lényeges, hogy mi van mögötte. Egy teremtő erő. Ha tudom így nézni a világot, hogy mindenen át egy erős teremtő erő sugárzik felém, akkor az egy izgalmas gyakorlat annak kiderítésére, hogy mit akar mondani nekem ez a világ. Ehhez segítség, ha bekötjük valaki szemét. Először megjelenik a vándorokban a félelem, hogy „nem tudok tájékozódni”, de aztán ahogy megtapasztalja, hogy van segítője, megteremtődhet benne a bizalom a segítővel szemben, majd önmagával szemben, és a létezéssel szemben. Kinyílik a szíve a bizalomra. Ez a tapasztalat megerősíthet egy hivatást, erőforrásokat mozgósíthat, tudatosíthatja, hogy értékes vagyok. A módszer ettől izgalmas: segít a színfalak mögé látni. Sokat tanultam ebből a lelkigondozói képzésen: „Úgy megállni egy betegágy mellett, mintha én lennék az, aki az ágyban fekszik”. Egyfajta szerepcserével: belehelyezkedni a beteg helyzetébe.
– Ez egy olyan mély tapasztalat, amelyben saját magukhoz közelebb kerülve máshoz is közelebb kerülhetnek a vándorok…
– Igen. Ez egy tapasztalás, ami nem a ráció szintjén történik. A színházban nem az a feladatunk, hogy magyarázzuk a dolgokat, viszont a tudatosítás fázisában nagyon ott a helye, hogy a tapasztalatokat feldolgozzuk, és beépítsük az életünkbe.
– Nagyon izgalmas, és mindenképpen ajánlható program ez a segítőknek!
– Igen, és már kreditpontért is van elvégezhető képzésünk, ennek információi megtalálhatóak honlapunkon. Akár munkacsoportok is elvégezhetik, de egyénileg is lehet jelentkezni erre az önismereti képzésre.
– Közeledik Karácsony ünnepe, ahol a bizalomnak, a szívvel való tisztán-látásnak, mindannak, amiről eddig beszélgettünk, nagyon fontos szerepe van. Mit jelent az Ön számára ez az ünnep?
– A létezés örömének az ünnepe számomra. A létbe kerülés, a megteremtés ünnepe. Isten Fia megszületik, teológiailag szólva az Isten közösséget vállal velünk, emberekkel. Annak a belső örömnek a megtapasztalása lehet a Karácsony, ami akár minden reggel megtörténhet velünk, ha hálát tudunk adni azért, hogy felébredtünk, és egy új nap vár ránk, ahol rengeteg csoda dologgal találkozhatunk. Nagyon fontos számomra a Karácsonyban a közösségvállalás – egy nagyobb közösség vállalása egy kisebbel. A legsötétebb napok után virrad fel ez az ünnep, nem véletlenül: a világ rendjéhez alkalmazkodóan lép be a Fény, amit a keresztény Jézus Krisztus megszületésével ünnepel. A mai ember is megragadja ezt a saját létezésének a kérdéseivel – megtapasztalva, hogy egy nagyobb rend részeként él. Karácsonynak is van egy olyan titka, ami a szívhez kötődik. Angelus Silesius kétsorosa: Ezerszer születhet Krisztus Betlehemben, mégis elvesztél, ha a szívedben nem. Ha nem születik meg szívünkben a saját gyermekünk, akkor semmi értelme nincs. Érdemes szimbolikusan is rátekinteni a Születés-történetre: ha belehelyezzük a hitünket a Kis Jézus szerepébe, vagy akár ezt a kérdést, hogy hogyan lehetek én jó segítő, akkor izgalmas következtetésekre juthatunk. Nem volt könnyű a Kis Jézusnak megszületni, ez a kis hit nem könnyen jött a világba, de bele akart jönni, mert az isteni kegyelem Gábriel révén így akarta – egy nagyobb rend részeként. Aztán még gyermekkorában el akarták pusztítani – aki az élet értelmének kérdéseit keresi, az elég komoly szenvedésekkel, ellenárammal fog találkozni, de ha tudatosítja, hogy ez így törvényszerű, akkor könnyebb mindezt megélni. A Kisjézus megéli a 12. életévét, és elkezd erővel teremteni – a hit hatalmas erővé válhat a mi életünkben is, ha tápláljuk, ha olyan szülei leszünk a hitünknek, vagy akár önmagunknak – saját gyermekségünkre gondolva -, hogy nyíltságunk megőrződjék. A Karácsony nekem valamiképpen ezt jelenti, a gyermekségnek felnőttként való megőrzését, és az örömet. Az öröm még a mai világban is megmaradt ennek az ünnepnek a kapcsán: az öröm, és a kiengesztelődés, aztán az egység, a találkozás. Például a családok régen összegyűltek, visszatértek egy helyre. Egy almát annyi szeletre vágtak, ahányan voltak, azokat is beleszámítva, akik nem tudtak ott lenni. Ez is azt szimbolizálja, hogy valami nagyobb rendben gondolkozunk. Egyre inkább az a tapasztalatom, hogy könnyebb úgy élni, ha nem akarom a saját életem súlyát teljesen egyedül cipelni. A Lélek gyönyörűségei vagyunk, rendben, összegyűlve, megharcolt békével. Ilyenek jutnak eszembe Karácsonyról.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2015.12.13.
