1Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, 2és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár. 3És íme, megjelent nekik Mózes és Illés, s beszélgettek vele. 4Péter ekkor azt mondta Jézusnak: »Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.« 5Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, s a felhőből egy hang szólt: »Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok«. 6Ennek hallatán a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. 7Jézus odament, megérintette őket és azt mondta: »Keljetek föl, és ne féljetek!« 8Amikor fölemelték a szemüket, senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. 9Amint lejöttek a hegyről, Jézus megparancsolta nekik: »Senkinek se beszéljetek a látomásról, amíg az Emberfia a halálból föl nem támad.«
(Mt 17,1-9)
Gyermekkoromban nagyon fontos problémákon gondolkodtam. Például azon, hogy mit csinál a Mindent Látó Szem, ha a Láthatatlan Ember kerül elé. Vagy a Mindent Kinyitó Kulcs, ha a Kinyithatatlan Zárral találkozik. És most újra ilyen problémával kell szembenézni: mit mondjon az igehirdető, arról az Igéről, amelyben arról van szó, hogy kevesebbet kellene beszéljünk?!
Mert ebben a szakaszban, kedves Testvérek, Szent Péter apostolba az Atya belefojtja a szót. Péter elkezdi mondani, hogy jó itt nekünk, építek három sátrat … és még beszél, mikor az Atya közbevág, és arra inti, hogy Jézust hallgassa.
Más feszültségek is vannak a szövegben: Péter nem mondhatja végig, amit szeretne, Mózes és Illés viszont meghitten beszélgethetnek Jézussal. Jézus Krisztus megmutatja dicsőséges, isteni természetét, de a haláláról is beszél. Péter ekkor nem beszélhet, de Krisztus feltámadása után majd el kell mindezt mondja.
Az egyik beszélgethet Jézussal, a másik nem. Látnak, tapasztalnak valamit a tanítványok, de nem mondhatják még el. Dicsőséges isteni természetét látják meg a Krisztusnak – Ő pedig onnan Jeruzsálem felé megy meghalni. Nehéz ezeket összerakni.
Vannak ugyanakkor egyértelmű mozzanatok is ebben a részben.
Az első az, hogy Krisztus az övéit kihívja a világból, hogy külön, Vele legyenek. Ahogy egy lelkigyakorlaton elkülönülünk a mindennapok világától, ahogy böjtben elkülönülünk a böjtöt nem tartóktól. Az Egyház, az Ecclesia szó eredeti jelentése ez: a kihívottak közössége. A szent szó pedig az jelenti: Isten számára elkülönített. Amikor a hitvallásban azt mondjuk az Egyházról, hogy szent, akkor azt valljuk meg, hogy Isten az övéit kihívja, és a maga számára elkülöníti. Ennek egy mozzanatába ad betekintést a Színeváltozás története. Kihív minket is Isten, mint egykor Ábrahámot, ahogy az olvasmányból hallottuk, mint az ószövetség népét Egyiptomból, vagy mint ennek az evangéliumi résznek a leíróját, Mátét, a vámszedő asztal mögül.
A második dolog, amit megfigyelhetünk, az az, hogy Jézus arra hív, hogy nemcsak vele, hanem egymással is közösségben legyünk. Egyenként hív el minket az Úr, személyesen, de közösségbe, Vele és egymással. Nem volt ez könnyű: Péter, János és Jakab egyaránt erős személyiségek voltak, többször rivalizáltak egymással – de Jézus terében és Jézus kedvéért közelebb tudtak jutni egymáshoz.
A Jézus körüli közösségben nem mindenki egyforma: Mózes és Illés beszélhet Jézussal, Péter egy-egy sátorral meg is lepné őket, míg saját maguknak nem akar csinálni. Ugyanakkor Péter, aki az ott lévő tanítványok szóvivőjeként lép fel, és ő az egyetlen, aki megkapja majd azt a megtiszteltetést, hogy kereszten halhat meg, mint Mestere. Nem egyformák a szereplők, de abban megegyeznek, hogy ott vannak Jézus körül, magának Jézusnak a hívására.
Ez a meghívottság nem emberi szó vagy cselekedet eredménye vagy függvénye – ez a harmadik dolog, amit észrevehetünk. Péter sátrat sem készíthet és a mondanivalóját sem fejezheti be. Itt most a kevesebb több. Cselekvés és beszéd helyett Isten szemlélésére volt itt hivatalos Péter, János és Jakab. Szemlélődés alatt sokan valami misztikus, szerzetesi dolgot értenek, vagy az aktivitás ellentétét, káros semmittevést. Pedig szemlélődés nélkül nincs keresztény élet, egészen egyszerűen azért, mert nincs nélküle emberi élet. A mindennapokban szemlélődést végez a vándor, amikor a hegyen, a csúcsra felérve nem rohan tovább, hanem megáll, és visszanéz a megtett útra, előretekint a cél felé, és gyönyörködik a tájban. Szemlélődik a szülő, mikor minden szó és tett nélkül, alvó vagy játszó gyermekét nézi – a szerelmesek, mikor egy szó vagy mozdulat nélkül nézik egymást. A hitéletünkben is szemlélődést végzünk, mikor az Eucharistia vétele után csendben együtt vagyunk Istennel, vagy napközben beülünk pár percre a templomba. Vianney Szent János, a XIX. sz-i Franciaországban élt plébános számolt be arról, hogy nap mint nap látott egy idős parasztembert beülni a templomba. Mikor megkérdezte, hogy mit szokott csinálni a templomban, ezt a választ kapta:
Ó, plébános úr, nem csinálok én semmit. Csak nézem Őt, és Ő néz engem.
A negyedik dolog, amivel találkozhatunk ebben a szövegben, és az előző háromból logikusan is következik, az az, hogy meghívásunk arra szól, hogy meghitt viszonyba kerüljünk Istennel. Jézus feltárulkozik az őt követők előtt. Itt: isteni természetét mutatja meg nekik, amelyet az Őt elutasító világ nem láthat meg. Egy másik hegyen, az Olajfák hegyén ugyanennek a három tanítványnak mutatja meg gyötrődését és félelmeit. Isten Krisztusban olyan barátunkként mutatkozik meg, aki be akar minket vonni belső titkaiba, aki meg akarja velünk osztani az életét.
Kedves testvérek! Ez a négy, jó látható dolog a szövegben – a kihívás a világból, a hívők közössége, az egyszerű csendes imádság és a Krisztussal való meghitt közösség egy utat ad nekünk. Látjuk, hogy Krisztus hívására egybe kell gyűlnünk, látjuk, hogy mi a célunk, hogy vannak társaink az úton, és van eszközünk. Ha ezen az úton járunk, akkor máshogyan látjuk az igehirdetés elején említett feszültségeket is:
– Mi, az első Húsvét utáni keresztények már beszélhetünk Jézus isteni természetéről, melyet már részben tapasztalunk, és hisszük, hogy ezt még inkább fogjuk majd tapasztalni,
– Mózesről, Illésről és a hitben előttünk járókról tudjuk, hogy ők már célba értek, teljesebb közösségben lehetnek Istennel, mint mi vagyunk.
– Tudjuk, hogy ugyanaz a Krisztus, aki dicsőséges természetét nyilatkoztatta itt ki, a hegyről lejövet Jeruzsálem felé indul, hogy meghaljon értünk.
Az az út, amelyet Jézus színeváltozásának történetében látunk, az Egyház útja. És lehet a mi személyes utunk is, nemcsak a böjtre, hanem egész életünkre. Úgy legyen, Ámen.
Toókos Péter János OSB obl.
Feltöltve: 2016.03.20.
