El camino: a spanyolországi Santiago de Compostelába vezető zarándokút, melyet a 10. század óta járnak többnyire gyalogos zarándokok. El camino: Európa kulturális útvonala, az EU kulturális öröksége, EU-s pályázatok tucatjaiból jól kiépített útvonal- és szálláshálózat. El camino: több száz kilométer kihívás, kaland, kelta misztika és ezoterikus energiák. El camino: Shirley MacLaine, Paulo Coelho, Tolvay Ferenc milliós példányszámú bestsellerei. El camino: sárga nyilak és kagylók útjelző táblán, vendéglőn, pólón, üdítő-automatán. El camino: az unokaöcsém tavaly volt, a szomszédasszonyom pedig most készül. El camino: egyszer majd én is elmegyek, ha lesz hozzá elég pénzem és szabadságom …el camino: egy lehetőség arra, hogy külső utad olyan belső úttá váljon, mely közelebb visz önmagadhoz.
2. rész
Útban mások felé – az igazi szolidaritás
A caminó jellemzően az egyedül zarándoklók útja. Egy 800 km-es, egy hónapos út még a házaspárokat is próbára teszi alkalmazkodóképességből, nemhogy nagyobb baráti társaságokat. Egy-két hét gyaloglás után az utolsó álarcok is lehullanak rólunk és mindenki rájön arra, hogy saját külső és belső tempóját követve érhet csak épségben célba. Bár a zarándokok többsége egyedül szeretné járni ezt az utat, senki sincs egyedül a caminón. Mivel sok ember elég hasonló tempóban halad (25-30 km naponta), a zarándokszállásokon napról-napra ugyanazokkal az emberekkel találkozhat. A zarándokok közös tapasztalata, hogyan lesz az elsőre nem túl szimpatikus idegenből, ismerős majd útitárs és végül barát. Első utam szembesített azzal, mennyi előítélet akadályoz abban, hogy igazán nyitottá válhassak az ismeretlen emberek iránt. Például kezdettől fogva megvolt a véleményem azokról a „zarándokokról”, akik szervezett buszos csoport tagjaként, kis hátizsákkal sétáltak a caminón, hotelben laktak és az uzsonnájukat is az utazási iroda szervezte. Bevallom, nem tekintettem őket egyenértékű zarándokoknak velünk, akik mindenünket a hátunkon vittünk és előfordult, hogy a szabad ég alatt aludtunk. Aztán az utam utolsó szakaszán találkoztam egy német nyugdíjas házaspárral, akik ilyen buszos szervezésben jöttek. Újra és újra találkoztunk az úton, megismertem őket, felismertem, hogy bár fizikailag nem tudják már úgy járni az utat, mint én, lélekben mégis igazi zarándokok. Úgy váltam el tőlük Santiago előtt, mintha nagyszüleimtől búcsúztam volna és persze nagyon szégyelltem magam korábbi előítéleteim miatt.
Nagyvárosban nőttem fel, ahol mélyen belém ívódott a szülői figyelmeztetés: ne állj szóba idegenekkel! A caminón, még akkor is, ha nem beszéljük egymást nyelvét, képtelenség ezt betartani! Teljesen természetes és magától értetődő, hogy megállsz egy másik zarándok mellett és megkérdezed, hogy van, és neked is roppantul jólesik, amikor ismeretlenek mosolyognak rád úton-útfélen. Egy nehéz nap végén, egy kis hegyi faluban történt, aminek egyetlen zarándokszállásán már a konyhaasztalon is zarándokok aludtak, hogy egy ismeretlen férfi átengedte nekem az ágyát és ő aludt kint helyettem a félig nyitott garázsban. Azt állította, hogy az ő hálózsákja vastagabb és bírja a hideget, pedig dehogy…Megdöbbentő volt számomra ez a nagylelkűség. Nehéz volt elfogadni, mert nem tudtam mivel viszonozni. Aztán megértettem: ha ezután én is tudok önzetlenül segíteni egy másik ismeretlennek, olyan, mintha neki segítettem volna. A caminón valós tapasztalat az európaszerte sokat hangoztatott szolidaritás. A zarándoklás egy nagy család tagjává avat, melyben segítőkészség, elfogadás és figyelmes szeretet a jellemző, amire óriási az igény az elidegenedő, nagyvárosi életformából kiszakadt emberekben.
Feltöltve: 2017.09.10.
