Molnár Renáta négygyermekes családanya, testnevelő tanár, személyi edző, Cor-Way® életmódtréner és nordic walking oktató. Betegként és hozzátartozót ápolóként is találkozott a test törékenységével, maga is bejárta a segítés útjait.
– Életmódtrénerként dolgozik, ám az életnek nemcsak az egészség oldalával találkozott, hanem a betegséggel is. Mesélne erről a tapasztalatról?
– Többször megéltem azt, mind a magam, mind a családom életében, hogy mennyire fontos a szemléletmód: az, ahogyan akár az egészséghez, akár a betegséghez viszonyulunk. A betegség érdekes kérdés. Amikor az embert betegség éri és szenved, az nehéz, sötét, fájdalmas élményekkel teli tapasztalat, melyben egyre mélyebben megélhetjük nemcsak a test, hanem a lélek törékenységét is – hiszen előkerülnek a lélek miértjei: „miért éppen most”, „miért éppen velem”… Én megéltem egy baleset kapcsán, hogy hogyan tudok a mélységből felkapaszkodni, más szemléletmóddal tekinteni az életre. Ez a személyes tapasztalat arra vezetett, hogy az élet céljait mélyebben kutassam, egy kicsit jobban átgondoljam, mi végett is fontos számunkra az, hogy felépüljünk.
– Mi segített Önnek kijutni a baleset utáni mélységből? Milyen „eszközökre” támaszkodhatott?
– Az emberi tényezők voltak a legfontosabbak. Emberek, akik átélve a fájdalmamat, nehézségeimet, mellettem álltak. Az emberi szeretet, a gondoskodás, az odafigyelés, a segítő kéz volt a legfontosabb mind a családom, mind a barátaim, mind pedig a szakemberek részéről, akik valamennyien önzetlen szeretettel figyeltek arra, hogy segítsenek a felépülésben. A balesetben az arcom bal oldala nagyon összetört. Azzal szembesülni, hogy az arcom teljesen összeroncsolt marad, nagyon fájó volt. Nem így történt, csodálatos módon felépültem – ma már azt mondják, nem is hiszik el, amiről beszélek. Óriási ajándéknak élem meg ezt. A felépülésben az emberi kéz, és az emberi szeretet adott a legtöbbet. Persze, a rendelkezésünkre álló eszköztár is fontos, de én a lelki segítséget, biztatást és reményadást emelném ki, amivel bátorítottak a felépülésben.
– Milyen kérdésekkel szembesült ebben a nehéz helyzetben?
– A fájdalomban a legnehezebb az elfogadás volt. Hogy elfogadjam önmagamat így is. Jöttek a „mi lesz, ha…” kérdések. Mi lesz, ha mégse leszek már olyan…? A lelki megtapasztalások, amelyek istenélmények is voltak egyben – ezek által feltettem azt a kérdést is: „én Uram, én Istenem, miért hagytál el engem?” A fájdalom mélyén nem tud az ember optimista lenni, hanem felteszi a mélyből fakadó, fájdalmas kérdéseket. Sokszor szerettem volna azonnal választ kapni, de ez nem így működött. Az Úristen nem a mi logikánk szerint vezet. Az az út, amelyet végig kellett járnom, nehéz volt, sokat botladoztam rajta, de valahogy mindvégig éreztem, hogy mégis velem van az Isten. Megmutatta azt az arcát, hogy végtelenül szeret, függetlenül attól, hogy nekem milyen az arcom, hogyan van összetörve. Ezt nagyon mélyen megéltem. És ez a megtapasztalt isteni szeretet, és az emberektől kapott szeretet tartott életben. Ez volt a reménysugár, ebből fakadt a hitem, ez adta azt, amiben bízni tudtam.
– Hozzátartozóval kapcsolatban, otthoni betegápolás során is megélte a testi-lelki törékenységet.
– Három gyermekem nagyon aktív, örökmozgó volt. Mikor a negyedik megszületett, nekem nagy élmény volt, hogy ő nagyon nyugodt. Kiegyensúlyozott, csendesebb, és fantasztikusnak tűnt, hogy nem kell rohangálni körülötte. Aztán feltűnt, hogy talán túlságosan is nyugodt baba. Azt vettem észre, hogy aluszékony, nem nagyon akar mozogni. Elvittem orvoshoz, de hosszú ideig semmi biztatót nem tudtak mondani, nem értették az inaktivitását, tónustalanságát. Később kiderült, hogy teljes koponya-rekonstrukciós műtétre van szüksége; 10 hónapos korában (!) meg is műtötték. A műtét utáni rehabilitáció nehéz időszak volt, hiszen napi ötször intenzív gyakorlatsort kellett elvégeznem vele, megtanítva neki a természetes mozdulatokat. A mozgás mellett a zene és a ritmus is fontos eleme volt a fejlesztőprogramnak. Mégis, nagy ajándék volt ez az időszak számomra, mert sok mindenre ráébresztett. Például arra, mennyire fontos, hogy a jelenben tudjunk maradni. Folyamatosan, intenzíven jelen kellett lennem a rehabilitációs folyamatban, hogy tudjam őt segíteni. Ez persze mérhetetlenül nehéz volt fizikailag és lelkileg is. Nem a betegápolás, hanem maga a segítségnyújtás, hiszen mikor az ember ad önmagából, az idejéből, a testéből, lelkéből, akkor nagyon könnyen ki tud merülni. Egyszer csak azt éreztem, hogy mérhetetlenül fáradt vagyok. Nem ment, hogy adjak. Akkor ébredtem rá, hogy mennyire fontos az, hogy időt szakítsak arra, hogy én magam feltöltődjem. A betegápolásnál fontos, hogy néha kiszakadjunk, és bennünket feltöltő dolgoknak adjunk helyet a kevés privát időnkben. E nélkül könnyen kiégünk, kifáradunk. Nekem óriási példa az evangéliumokban Jézus személye: amikor gyógyított, segített, előtte és utána is imádságos lelkületben találjuk őt. Fontos megpihenni. Ez állandó dinamika kell, hogy legyen: megpihenni az adás előtt és után is. Lehet, hogy egészen kis időt szánunk a megpihenésre, de oda kell figyelnünk önmagunkra, hogy a bennünk levő erőforrásokat megőrizzük.
– Fontos tudatosan törekedni az egyensúlyra.
– Igen, abszolút ezt éltem meg. Azáltal ébredtem erre rá, hogy én magam is „kiterültem”. Eljutottam arra a szintre, hogy már nem ment tovább a gondozás. Nagyon belefáradtam, mind idegileg, mind lelkileg. Szerintem az élet bármelyik területére érvényes, de különösen a segítő szakmákra igaz, hogy amikor az ember önmagából ad, odafigyeljen önmagára is. Ha nem tesszük, egy idő után már nem tudunk adni. Nem megy.
– Gyakran meg kell tapasztalnunk saját korlátainkat, határainkat a segítés folyamatában, hogy ráébredjünk, másként kell csinálnunk…
– Igen, rá kell találnunk arra, hogyan segíthetünk úgy, hogy az hosszú távon működjön a magunk és a másik számára is.
A test és a lélek egy. Nincs „csak” lelki és „csak” fizikai munka: a lelkigondozás például test szinten, sejt szinten is detektálódik, tehát a segítő fizikai létét is igénybe veszi, a fizikai gondozás pedig igénybe veszi a lelket is. A minket ért impulzusoknak lenyomata van a testünkben is. Minél jobban együtt érzünk például egy beteggel, annál jobban átéli ezt a testünk is.
Nekem a hit óriási ajándék. Fontos számomra, hogy a mások által átélt és rám bízott élményeket megosszam az Istennel, és át tudjam adni azt is, ami engem foglalkoztat.
Meg kell tanulnunk azt is, hogy a segítésben mi a mi kompetenciánk, és mi nem az, mikor kell teret engednünk másnak, az élet bármely területén.
– folytatjuk –
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2016.12.31.
