(III. rész)
Bűntudat és bűnbánat
A bűntudat és a lelkiismeret összefüggésének tárgyalásakor nem kerülhető el a morális érzelmek, a bűntudat és a bűnbánat kapcsolatának vizsgálata. Scheler11 e tekintetben szélsőséges felfogására építve többen éles különbséget tesznek a két érzelem között (Taylor12), míg mások szinonimaként használják a két kifejezést, de legalábbis azonos érzelmi családba tartozónak vélik. Scheler a bűntudatot destruktív, romboló érzelemnek tartja, míg felfogásában a bűnbánat konstruktív érzelem, amely a jóvátétel és a bűnmegvallás irányába mozgósít. A bűntudat azonban minden más ún. negatív érzelemhez (szorongás, félelem, harag, szégyen) hasonlóan potenciálisan konstruktív és destruktív elemeket egyaránt hordoz. A bűntudatot kiváltó esemény, ennek súlyossága és a bűntudati feszültség mértékének viszonya, főként pedig a bűntudat feloldásának módja határozza meg, hogy konstruktív vagy destruktív bűntudatról van-e szó. A bűnbánat és a bűntudat érzelme közötti különbség inkább a bűntudatot és bűnbánatot kiváltó eseményhez való viszonyban kereshető. A bűntudat fókuszában a személy felelősségérzete van a törvényszegéssel kapcsolatban, ezen keresztül az önmagára vonatkoztatható (rombolhatja az önértékelést, de háríthatja is a felelősséget). A bűnbánat fókuszában maga a tett vagy tettek sora áll, amelyet a személy sajátjának ismer el és rossznak tart. Szeretné ezt a cselekedetet meg nem történtté tenni. A bűnbánatot átélő ember már nem adhat felmentést magának, nem hivatkozhat a körülményekre. A bánat bűnmegvallásra, jóvátételre, változásra késztet.
A pszichológiai és a morális bűntudat különbsége
Felmerül a kérdés, van-e létjogosultsága a pszichológiai és a morális bűntudat megkülönböztetésének. Mindkét forma esetében a bűntudat forrása valamilyen törvény, norma, szabály megszegése. Ezek a szabályok azonban az ember életében nem azonos súlyúak. A morális bűntudat esetében egyetemes, szinte minden emberi közösségre érvényes, az élet egészét átható és irányelveket adó törvényekről van szó, míg a pszichológiai bűntudat kiváltásában szerepet játszó törvények szűkebb közösségekhez kötöttek, esetleg csak két ember kapcsolatára vonatkoznak. Ezek a szabályok elsősorban az emberi együttélés módjára vonatkoznak és a viselkedés egységesítésére törekszenek. Megszegésük elsődlegesen az interperszonális kapcsolatokra hat. A hozzákapcsolódó felelősségérzet is más jellegű, inkább szociálisnak nevezhető, a másik ember jó közérzetéért, pszichés állapotáért érzett felelősség kapcsolódik hozzá. A morális törvények szerinti viselkedés és élet a személyiséget magát is érinti. A moralitás a fejlődéssel fokozatosan a személyiségbe integrálódik, amelynek eredményeként meghatározóvá válik a személyben a morális dimenzió. Blasi13 morális selfről beszél, amelynek működése a személy minőségét és önnön értékességének tudatát is meghatározza.
Teológiai bűntudat
A teológiai bűn fogalmának és magának a teológiai bűntudatnak átfogó elemzése meghaladja a pszichológia kompetenciáját. A pszichológiának csak a bűntudatot megélő emberről lehet hiteles mondanivalója. A teológiai bűntudat azonban az ember lényegi mivoltához tartozik, áthatja a személyiség egészét, sok kapcsolódási ponttal rendelkezik a személyiség más dimenzióival és összetevőivel.
A teológiai bűn csak Istennel kapcsolatban értelmezhető, a bűn az ember Istenhez való viszonyában jelenik meg. Míg a pszichológiai bűntudat a személy és a másik személy kapcsolatában bír jelentéssel, a morális bűntudat a személy és a morális törvények viszonyából származik, a teológiai bűntudat a személy és az Isten viszonyára utal. Teológiai értelemben akkor élünk meg bűntudatot, ,,amikor rádöbbenünk az eszményi és a tényleges életvitelünk közötti űrre” (Szentmártoni14). A teológiai bűntudat a bűntudati formák közül a legabsztraktabb, így kiemelkedésében a rádöbbenés, a ráeszmélés komplex értelmi aktusa meghatározó elem. A bűntudat nyugtalanító, fájdalmas feszültsége ennek a kognitív történésnek a következménye. A teológiai bűntudatban már nyilvánvalóvá válik, bár a morális bűntudat érettebb formáiban is megjelenik, hogy a bűn elkövetése elsősorban az elkövetőnek árt, mert nem felel meg teremtett voltából következő rendeltetésének.
A nem vallásos emberek is megélhetnek, megélnek a teológiai bűntudathoz hasonló, de annak nem nevezhető bűntudatot. Ezzel a kérdéssel főként az egzisztencialista filozófia és pszichológia foglalkozik. R. May15 egzisztenciális vagy ontológia bűntudatról beszél, amelynek három formáját különbözteti meg: a lehetőség szerinti élet kudarcából, az emberi élet realitásának megzavarásából eredő bűntudatról, valamint szeparációs bűntudatról beszél. Ez utóbbi annak a tudatából merül fel, hogy az ember a természettől mint egésztől elszakadt. Nem nehéz felfedezni a fokozatokban a pszichológiai, a morális és a teológiai bűntudatot. De míg a teológiai bűntudat az Istennel való kapcsolat elszakadásának, meggyengülésének az eredménye, az ontológiai bűntudatban az Univerzumtól való elszakadás a bűntudat forrása.
Ahogy említettük, a teológiai bűntudat a bűntudati formák legmagasabb és legátfogóbb szintje, ezért hosszantartó fejlődés, ,,lelki út” eredménye. A fejlődés állomásai megragadhatóak a különböző bűntudati formák kiemelkedésében, de megmutatkoznak a vallásosság fejlődésén belül is. (Ez utóbbival Benkő16 foglalkozik részletesen.) A teológiai bűntudat kialakulásának feltétele a pszichológiai és a morális bűntudat megélésének képessége, a szociális és a morális felelősségtudat kialakulása, a másik embertől, illetve az emberi közösségtől való függőség belátása. Ezek után jut csak el az Istentől való függőség belátására, a teremtettségből és az istenképűségből eredő kötelezettségek elfogadására.
A morális és a teológiai bűntudat sok esetben és sok emberben nem különül el élesen, hiszen a vallásos emberek moralitása a hiten alapul. Moralitásuk a személyiség egészébe integrálódik. A különbség talán abban ragadható meg, hogy a morális bűntudat egy-egy morális törvény megszegésének következtében merül fel, a teológiai bűntudat megélésekor az ember erkölcsi életének zűrzavarára eszmél. Valamiféle különbség megragadható a bűntudati feszültség feloldásának módozataiban is.
– folytatjuk –
11. Scheler: Reue und Wiedergeburt. In: Vom Ewigen im Menschen. Ges. W. V., 1954. (idézi Taylor: i. m.)
12. G. Taylor: Guilt and Remorse. In: R. Harré – W. Parrott: i. m.
13. A. Blasi: Moral understanding and the moral personality: the process of moral integration. Allyn and Bacon, Boston, 1995.
14. Szentmártoni M.:i. m. 9.
15. R. May: i. m.
16. Benkő A.:A személyiség erkölcsi és vallási fejlődése. In: Horváth-Szabó K.: i. m.
Forrás: Vigilia folyóirat 2002. március, http://vigilia.hu/regihonlap/archiv.html
Feltöltve: 2015.05.17.
