Egy asszony elmondja, mit álmodott, amikor kórházban volt: „Tehervagonba zárva találtam magam, egyesegyedül, teljes sötétben. Kiabálni kezdtem, hogy hol vagyok. ‘Vakvágányon’ – hangzott a válasz. Akkor azt kértem, hogy legalább a férjem látogasson meg, ám erre azt mondták, hogy nem jöhet, hiszen vakvágányon vagyok.”
Amikor ez az álom hangzott el egy nagyobb körben, a jelenlevők egybehangzóan azt mondták: jócskán ráismernek ebben saját tapasztalataikra, mit éreztek akkor, amikor hosszabb ideig kellett nyomniuk az ágyat a kórházban.
Milyen élményhúrokat pendít meg bennünk ez az álom? Először is az elszigeteltség érzését ébreszti fel. Nemcsak olyanok élik ezt át, akiket beutalnak a kórházba, vagy éppenséggel elkülönítőbe kerülnek. Elég ehhez egy „középsúlyú” influenza, ami egy-két hét otthoni ágyőrzésre ítél, és máris megismerjük azt a sajtos érzést, hogy az élet „kint” zajlik, mi meg el vagyunk vágva tőle. S ez a „kint” még egyre tágul is, miközben saját világunk folyvást szűkül: a hálószobánkra zsugorodik, majd tovább, az ágyunkra, amelyen fekszünk. Jóval súlyosabb betegsége után így emlékezett vissza egy beszélgetőtársam: „Az ám a rossz, ha csak heverünk így ágyra vetve, az idő meg múlik. Akkor az egész világ megszűnik az ágy szélénél. Folyton csak magával foglalkozik az ember. Már nem gondol arra, hogy levelet írjon ennek, vagy amannak, vagy legyen egy jó szava valakihez. Az ágy szélén túl már nincs semmi.”
Legföljebb egy szék, vagy éjjeliszekrény tartozik még betegségem idejének világához az ágyon kívül, amelyen fekszem. Ezért is vagyunk annyira érzékenyek, ha valaki – rendszerint anélkül, hogy tudná vagy akarná – ezt a végső területünket megsérti, mondjuk úgy, hogy az ágyunkra ül, az éjjeliszekrényen üggyel-bajjal összehozott rendet megbontja (úgy, hogy föl kell ülnöm, ha az oda tett fényképet látni akarom). Az ilyesmit úgy élhetjük meg, mint agresszív, személyesen bántó cselekményt! Nagyon kicsi lett a világunk. Kénytelenek vagyunk tapasztalni, hogy szemlátomást elidegenednek tőlünk még nagyon meghitt terek is. Például a hálószoba. Egy bizonyos érzelmi értéket képviselt számunkra: a nyugalom és a védettség tere volt, amelybe visszahúzódhattunk, hogy eleresszük magunkat, szeressünk, és aludjunk. S ez a tér kivetkőzik önmagából: betegszoba lesz. (…)
Forrás: Hans-Christoph Piper: Betegágyon. (Szolorg Kiadó)
Feltöltve: 2015.04.12.
