8.zsoltár
A 8. zsoltár Dávid gyűjteményéből való. Borsajtoló ünnepén énekelték; azon a napon reggeltől estig örvendezett a nép mindannak, amit Isten adott a világ szépségéből. Énekelték többek között ezt az éneket is, kórus és szóló váltogatta egymást. Az első három és az utolsó vers a keret, ez volt a kórusé. A negyedik verstől a kilencedikig pedig a szólista dalolt.
A zsoltár két részre bomlik. Az elején, amikor Isten dicsőségét és az ember méltóságát zengi, hirtelen felcsendül a vox humana, az ember hangja. Az ember gőgicsélő hangja! A csecsszopókat említi; az ő sírásuk, örömük talán a legszebb hang ezen a földön. És mi már tudjuk, hogy az a kicsiny gyermek, aki Betlehemben fölsírt egy jászolban, összefogja a világmindenségnek és ennek a kis porszem földnek a dallamát…
Mi Urunk, Istenünk,
mily felséges a te neved az egész földön,
aki az egekre helyezted dicsőségedet.
A csecsemők és csecsszopók szájával erősítetted meg
hatalmadat a te ellenségeid miatt,
hogy a gyűlölködőt és bosszúállót elnémítsd.
Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját;
a holdat és a csillagokat,
amelyeket teremtettél:
Micsoda az ember – mondom – hogy megemlékezel róla?
és az embernek fia, hogy gondod van reá?
Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél,
és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt!
Úrrá tetted őt kezed munkáin,
mindent lábai alá vetettél;
Juhokat és mindenféle barmot,
és még a mezőnek vadait is;
Az ég madarait és a tenger halait,
mindent, ami a tenger ösvényein jár.
Mi Urunk, Istenünk,
mily felséges a te neved az egész földön!
Azért is kedves ez a zsoltár, mert nagyon szép, de azért is, mert Jézus ebből a zsoltárból idéz jeruzsálemi bevonulásakor:
„Amikor a főpapok és az írástudók látták azokat a csodákat, amelyeket tett, és a gyermekeket, akik a templomban ezt kiáltották: „Hozsánna a Dávid Fiának!” – haragra lobbantak, és így szóltak hozzá:
– Hallod, mit mondanak ezek?
(Ez az ő vox humanájuk!)
Jézus pedig így válaszolt nekik:
– Hallom. Sohasem olvastátok: Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet?” (Mt 21,15-16)
Az első gondolat, ami ennek a zsoltárnak olvastán engem megragadott, ez: a természet és az ember egysége szétbonthatatlan. Részesei vagyunk nem csak a mi kis világunknak, hanem a kozmosznak is. Kezdjük ezt már sejteni, amióta tudjuk, hogy tulajdonképpen minden ugyanabból a szövedékből van szőve: az ember, a csillagok, a kis leveli béka, a giliszta, a most nyíló orgonarügyek, a protonok, a neutronok, elektronok. Különböző a rendjük, de csak az elrendezés más, az építőanyag ugyanaz. Mint ahogy egy gyönyörű hímzésen az egyik minta ilyen színű, a másik olyan, az egyik vékonyabb, a másik vastagabb, de ugyanarra az anyagra hímezve, ugyanazzal a fonállal, ugyanaz a kéz készítette.
Van ebben valami megrendítő, szinte riasztóan szép, hogy rokonaim a csillagok és rokonaim a bogarak, rokonom a tejút és a Vénusz, rokonom a katicabogár. Ilyenkor értem meg azt az embert, aki egy hangyára sem lép rá, a legyet sem csapja agyon, hanem megfogja és kiteszi az ablakon. Tulajdonképpen erről a felismerésről zeng ez a zsoltár, hogy egyek vagyunk a világmindenséggel.
Nem jó ennek az egységnek megbontani a rendjét! Az ember egészsége attól függ, hogy bele tud-e simulni a kozmosz és a Föld rendjébe. Mert ma már tudjuk, hogy a kozmosz gyerekei vagyunk, elég egy frontbetörés, és érezzük. És hogy mennyire ennek a Földnek a lakói vagyunk, érezzük, ha megmozdul a lábunk alatt…
(…)
A Bibliában igen kiváló professzorokról olvashatunk, akik tanítanak minket élni. Mert mi már nem tudunk. Tanítanak az élet bioritmusára, hogy együtt lüktessünk a csillagokkal, a katicabogár szárnyrezgésével, a bogarak zümmögésével. Kérdezzük meg a világ nagy professzorait:
„Kérdezd csak meg az állatokat, azok is tanítanak, és az égi madarakat, azok is tudósítanak. Vagy elmélkedj a földről, az is tanít, a tenger halai is beszélnek neked.” (Jób 12,7-8)
Ők jobban tudják! az állatok, az égi madarak, a föld, a tenger halai. Különös professzorok, különös tanítómesterek. Ki látott már ökröt rumot inni? Vagy részeg nyulat? Egészségesen élni azt jelenti, hogy természetesen élni.
Nagy kérdés évezredek óta: csak Isten, vagy csak az ember az Úr?
A középkorban, és egészen a XIX. század közepéig, a felvilágosodás koráig azt vallották, hogy Isten az Úr. Az ember senki, semmi, porszem. Kétféle típust alakított ki ez a gondolkozás. Voltak, akik nem vették komolyan, de illett mégis úgy tenni, mintha komolyan vennék, ezért képmutatókká lettek, és porszem-voltukról beszélve alázatosan gőgösködtek. (Ugye ismerős?) Aki pedig elhitte, az szomorú, kisebbrendűségi érzéssel küszködő, rezignált ember lett: „Így igaz, én senki és semmi vagyok.” Semminek érezte magát, és valóban megbénult. (Így érthető, miért volt olyan „béna” sok minden a középkorban.) Akik uralkodtak, kihasználták a porszem-emberek kisebbrendűségi érzését. Szinte bármit tehettek velük.
Ám figyeljük meg a 6. verset! (A középkorban ezt nem olvasták? Az alázatoskodó, kegyes emberek ma sem olvassák?) „Hiszen egy kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt.”
Kisebb az ember, de megrendítő, hogy csupán kevéssel kisebb!
„Megkoronáztad”. Valóban a teremtés koronája kellene hogy legyünk, hiszen a látható teremtmények közül egyedül nekünk van szellemünk, isteni szellemünk. Csak az embernek! Az ember kérdez, neki vannak miértjei és válaszai. Az ember tudja, hogy születik és meghal – és tudjuk, hogy ez még semmi. Aki akarja, az tudhatja, hogy Isten a mi Atyánk, és tetszett a teremtő Istennek titkokat elmondani önmagáról, a Jézus Krisztusban.
Kik vagyunk hát?
Isten? – Nem! De nagyobbak, mint az angyalok – mondja a zsoltár.
Senki? – Nem! Isten képmását hordozzuk!
Kulin György, a kiváló csillagász írta: „Az ember méretében törpe, de egyben óriás, szellemével átfogja a világot.” Igen, a kettő együtt: törpe és óriás. A Földön mi tudjuk egyedül átfogni azt a világot, amit még átfoghatunk. Hatmilliárd év múlva már Nap sem lesz. Ma még átfoghatjuk, még van ember, még van Föld, még van Nap.
Ennek fordítottja, amikor az ember azt hiszi, hogy ő a minden, ő az Úr, és Isten semmi. Vagy nincs is. Nietzsche, a „káromkodó próféta” volt az első, aki kijelentette: Gott ist tot – Isten halott. Persze ez nem azt jelenti, hogy Isten halt meg, hanem benne halt meg valami. Az adó adott tovább, ő törte össze a vevőkészülékét.
(…)
Ám az ember nagyságának határairól is szól ez a zsoltár. Ennek kapcsán négy dologra szeretném felhívni a figyelmet.
Minden emberre áll, hogy „kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél.” Föltűnik-e, hogy ez minden emberről szól? Tehát nem csak „Isten kegyelméből való királyokról”, ahogy valamikor nevezték magukat. (…) Isten képét viseli minden ember.
Ebben a zsoltárban az Úristen, a Teremtő Isten munkatársának, és nem vetélytársának hívja az embert. Munkatársának: műveld, hatalmad alá adom! – Mit? Föl van itt sorolva minden, kivéve egyet! Van itt állat, hal, madár; tengerben, tenger fölött mindent felsorol: lábad alá vetettem. Kezed munkáit is. Egyet nem mond: az embert! Azt nem veti a lábunk alá. Mi pedig pontosan erre pályázunk: magunk alá gyűrni a másik embert… Hacsak legalább egyvalakit! – Nagy zsoltár ez. – Méltó, hogy elénekeljük, elimádkozzuk és megtanuljuk: Isten nem a többi ember felett tett minket úrrá! Legalább magunk felett tudnánk úrrá lenni! De azt nem. Mindig mások felett akarunk uralkodni.
Nagyon csendes a harmadik kérdés: valóban urai vagyunk a mi kezünk munkájának?
Aki már volt részese autóbalesetnek, az tudja, mi az, amikor egyszer csak elveszítjük a magunk keze által alkotott kis jószág felett a hatalmat. Mi csináltuk, a mi kezünk munkája! – Aki futószalagon dolgozik, attól azt kérdem: ki diktálja a munka tempóját? Ő a szalagnak, vagy a szalag neki? Bizony a szalag diktálja az ütemet, a gép, ő csak kiszolgálja a gépet. – Ráadásul ma már egyetlen gombnyomás elég, hogy elpusztítsuk a Földet, úgy, hogy talán húszmilliárd fényévnyire, egy másik bolygón egy szerelmes pár lát egy hulló csillagot… Ide jutottunk. azt hisszük, hogy mi vagyunk az „urak”. Isten pedig ennél többre méltatta az embert: keze munkáin is úrrá tette. Nagy felelősség. Egyszer számon kéri tőlünk.
Az utolsó kérdés: Jól uralkodunk mi ennek a földnek az állatain, növényein, Isten keze munkáin? Isten ökológiája olyan megrendítően bölcs, hogy tökéletes egyensúlyban tartja a teremtett világ élőlényeit, a világ növényzetét, tengereit és levegőjét. Aki valaha csak egy kicsit is foglalkozott ökológiával, állat- és növényháztartástannal, lehetetlen, hogy ne maradjon tátva a szája. Még ott, ahol mi haláltusákat látunk csupán, tengerben, erdőben, dzsungelben, ott is van valami mély logika, értelem. (…)
Itt, ebben a zsoltárban Isten ökológiájáról van szó, Isten rendjéről, ami a világmindenség rendje, amelyen belül ennek a kis Földnek a rendje, az ember rendje pontosan a helyén van – ha elfogadjuk.
Ezt zengi a kórus, ezt énekli a szólista. És ezt zengi a mi szívünk is: „Mi Urunk, Istenünk, mily fenséges a te neved az egész földön, aki az egekre helyezted dicsőségedet!…”
(Gyökössy Endre: A zsoltárok csodálatos világa. Szent Gellért Kiadó és Nyomda, Budapest, 2012, 42-49.; a Kiadó engedélyével)
Feltöltve: 2015.02.28.
