Ez a két szó nagyon furcsa együtt. Azt gondolnánk, hogy a gyerekeknek semmi dolguk a halállal. Inkább maradjanak meg ártatlanságukban, reményeikkel és álmaikkal, minthogy a halállal, az elmúlással, a veszteséggel foglalkozzanak. Főleg, hogy annyi idejük van még hátra! De sajnos vannak olyan helyzetek, amikor ez nem igaz, és a gyermeknek szembe kell néznie saját halálával, saját halálfélelmével. Emellett közeli családtag, barát vagy távolabbi rokon elvesztésekor is szembesülhetnek az elmúlás kérdésével. A gyerekek pedig eleve foglalkoznak valamennyire a halál kérdésével, mintha ez természetesen az élet része lenne. Mert tulajdonképpen az is.
A gyerekek egy bizonyos életkorig rugalmasan kezelik a halál fogalmát. Egy három év körüli gyereknek már beszélünk arról, hogy a dédivel már nem találkozik többet, vagy a kutyus már nem fog ugatni többé, mégis olyan nehezen érti meg. Újra és újra el kell neki mondani. Ebben az életkorban ugyanis a halál még visszafordítható a képzeletükben, vagyis a mennyországba távozás pont annyira logikus és egyszerű, mintha Lengyelországba mennénk, majd onnan vissza – magyarázta nekem egy 3 és fél éves kislány. Ha ilyen korú gyermekek kerülnek olyan súlyos betegségbe, amely az életüket fenyegeti, talán fel sem fogják igazán. Sokkal inkább érzik a család félelmét, a szülők szorongását és szomorúságát.
Az óvoda vége felé már alakul a gyerekek képe a halálról. Talán ilyenkor foglalkoznak ezzel a legaktívabban. Érdeklődnek családi eredetük és az elmúlás felől is. Persze a visszafordíthatatlanságon túl itt is sok kérdés marad, hiszen arra ők sem tudják pontosan a választ, hogy a lelkük, az emlékeik, az érzéseik hogyan maradnak meg, vagy vesznek el. Itt már sokkal inkább kapcsolódik félelem a halálhoz, hiszen megértik, hogy az végleges. Mégis inkább azt a veszteséget élik meg, hogy szüleikkel nem lehetnek együtt, nem pedig azt, hogy saját magukat veszítik el.
Identitásuk elvesztése és a halál gondolata, az „azzal való kacérkodás” a serdülőkorban jelenik meg ezután. Az ő kérdésük már sokkal inkább hasonlít a felnőttek kételyeihez, és már megnyugtatásuk sem olyan egyszerű.
Azoknak a gyerekeknek a helyzete, akiknek saját magukkal kapcsolatosan kell szembesülniük a haláluk kérdésével, még nehezebb téma. Egyrészt azért, mert az ilyen beteg gyerekek közelében levő hozzátartozók szintén a gyászfolyamat szakaszain mennek végig, és bennük is a düh, a csalódottság és a szomorúság érzése jelenik meg. Így sokkal nehezebb támaszt nyújtaniuk a gyermeknek. Ami ilyen helyzetben nagyon fontos lehet, hogy beszélgessenek, ne legyen tabutéma a halál. Hiszen ha nem beszélnek róla, az nem azt jelenti, hogy a gyermek elfogadta, vagy nem gondol rá, hanem, hogy egyedül néz szembe a félelmeivel. És azért ő még gyerek. Sokkal inkább kell mellé támasz. A nyílt érzések és a közös élmények a legfontosabbak ilyenkor. Emellett érdemes arra is figyelni, hogy ne csak ez legyen a téma. A közös jó élmények, az öröm és szeretet megélése is fontos, illetve az olyan helyzetek, amelyekben a gyermek megélheti önállóságát, vagy küzdését, erejét.
Utolsó gondolatként fontos megjegyeznem, hogy a hosszabb ideig betegeskedő gyerekek esetében is megjelenhet a halálfélelem. Akkor is, ha nem reális veszély, komolyan kell venni a félelemét. A megnyugtatás mellett persze fontos tisztázni fokozatosan a valóságot, hogy megértse, nincs veszélyben, de semmiképpen sem szabad elbagatellizálni a gyerekek félelmét.
Sem gyerekként, sem szülőként/hozzátartozóként nem könnyű benne lenni a gyászban, a halállal való találkozásban. Megterhel mindenkit. A reakciókat tekintve nagy különbségek lehetnek: van, aki inkább bezárkózik, van, aki inkább nem törődik vele. Bizonyos személyek az elején nem fogják fel, és ez sokáig így is marad. Mások az elején helytállnak, majd egy idő után tör rájuk a fájdalom. Amíg kapcsolódni tud valakihez (társahoz, családtaghoz, baráthoz, lelki vezetőhöz…) és van érzelmi támasz, aki ki tudja hozni Önt a gödörből, addig valószínű, hogy fel tudja dolgozni az eseményeket. Viszont ha túlzott szomorúságot, szorongást él át (akár a gyerek, akár a felnőtt), bátran keressen fel szakembert, mert akár néhány beszélgetés is nagy segítség lehet.
Standovár Sára
blog: www.gyermekmosoly.wordpress.com
Feltöltve: 2014.02.16.
