Ma reggel nem volt ülőhelyem. Ez ritkán fordul elő, de így most kényelmetlen álldogálással, bosszankodással indult a napom, ami nem annyira ritka, de mégis…, azért…, ne már az ülőhely miatt…
De ez egy ilyen nap. Meg olyan, hogy egy hajléktalan férfi mellett szorongok és még kapaszkodni sem lehet, szóval az első komolyabb kanyarnál Budakalász és Békásmegyer között dőlni látszik a helyzetem. Hajléktalan ember lát, érzékel, és kedvesen helyet ad a kapaszkodóján, úgy véli, kettőnknek is elég lehet. Igaza van, hálásan kapom el a vasat, és a pillantását. Kicsit jóban leszünk…
Aztán figyelmes szomszédom észreveszi Kaszásdűlő tájékán, hogy a közvetlen közelünkben ülő fiatal, középiskolásnak látszó lányka milyen csinos, és ezt érdes-erős hangján szóvá is teszi, hiába na, ő ilyen érzékelő-cselekvő típus! Lányka nem szól, minden erejével úgy tesz, mintha semmit sem hallott volna, csak az arcán szétszaladó pír árulja el, a hallásával semmi gond. Én, a kapaszkodón lógó szomszédság, akaratlanul is részesévé leszek a történetnek, úgyhogy veszem a bátorságot és hozzászólok a dologhoz.
– Nem kellene ilyet mondania!
Hajléktalan ember nem sértődik meg, érvel:
– Miért, hát csinos, nem?
– Az, de nézze meg, hogy elpirult!- mondom halkan, hogy csak ő hallja, de ez így ma reggel nem megoldhatatlan, a füle jóval hallótávolságon belül…
A borostás, kora reggel elpiszkolódott férfi szemében felismerés csillan, és a megértés örömével mondja, szinte apaian:
– Túl fiatal még, ugye?
– Az, az…- csatlakozom a másik szülői szerepből, anyaként… Mi, középkorúak, értjük egymást… Aztán a férfi újat gondol, és ki is mondja azonmód, – most már tudom, nála ez így van – kedvtelve végigmustrálva engem:
– De maga is nagyon csinos!
– Ezt is elég, ha gondolja…- replikázom, de be kell lássam, az elpirulás veszélye tényleg nem fenyeget…
Feltöltve: 2017.07.16.
