Azért az mégis nagyon zavarba ejt, hogy épp elindultam Odaátról Ideátba , és máris kiderült, ezzel az egész születésdologgal baj van, és nem csak afféle gondtalan előre esett méhlepény, koraszülés, farfekvés, rh összeférhetetlenség, tudomisén mi, ehelyett sajnos az van, hogy Gaia megtelt. Vége. Nincs több hely. A Földre mostantól nem érkezhetnek, 10 milliárdnál többen nem élhetnek egyszerre a bolygón. Nem úgy kell persze elképzelni, hogy már egy tűt sem lehet leejteni a földre, és az emberek válla a másikéhoz ér, ennél sokkal finomabb, de nem kevésbé szigorú egyensúly az, ami megakadályozza a visszavonhatatlan katasztrófát okozó túlnépesedést. A „Mennyei Elemiben”, ez nem vicc, Odaát tényleg ez a neve, szóval a suliban sokat tanultunk erről, de én nemigen figyeltem, végül is nem mindegy, az Égi Számláló (ÉSZ) úgyis megakadályozza, hogy bekövetkezzen a lehetetlen. Ti sem tudjátok Ideát, mitől lesz világos a szobában, ha felkapcsoljátok a lámpát, a lényeg az, hogy világos lesz és kész. És most mégis bekövetkezett a lehetetlen. Éli nagy mestere ennek, de ezen most szerintem ő sem tud segíteni, szóval itt vagyok két világ között. Odaát erre azt mondjuk, a Szentséges Szentháromság Szünete (szszsz…figyeld a kígyót!), Ideát azt mondjátok, bakker. Mindkét nyelven bajban vagyok. Ha sokáig időzöm a magzatvízben sz..-ban leszek. Ezt csak Ideát nyelvén tudom.
Egyik pillanatban még Odaát voltam, gondtalan időtlenségben, a másikban meg már itt, Ideát kapujában, a szülőcsatornában, egy jókora virtuális-valóságos (az ige testté lőn… szóval ez egyáltalán nem vicc) stoptáblával magam előtt. Se előre, se hátra. Egy dimenziókba szorított világban. És azt ti is jól tudjátok, Éli nagyon komolyan veszi a teremtett világ törvényeit. Jesua tudna mesélni erről…
Mivel arra semmi esély, hogy magam segítsek magamon, jobb híján azon gondolkozom, hogy állhatott elő a lehetetlen… Ki, vagy mi miatt rekedtem két világ közé?
Ki van kinn? Anyám semmit sem tud szorult helyzetemről, nyilván nem számolgatja a föld lakosságát… Mást számol. Az orvos közel hajol hozzá, bíztatja, tartson ki, nem sok van már hátra…
Anyám tudja ezt. Azt is, hogy hamarosan meg kell, hogy érkezzem, és azt is, hogy neki csak rövid ideje van már. Mindenki tiltakozott, amikor úgy döntött megszül engem, mert az ő állapotában ez nagyon veszélyes volt. És ő mégis makacsul kitartott amellett, hogy kockáztat, azt mondta, ez a legjobb dolog az életében, bárhogyan lesz. Mostanra már azt is tudja, hogy sikerülni fog. Nem azért számol, mert velem baj van. Vele van. Nem fogja túlélni, ez már biztos, és már csak azért számol perceket, fájásokat, szívdobbanásokat, hogy legalább egy pillanatra találkozzunk. Hogy még itt legyen, amikor megérkezem. Ezért a pillanatért vállalta. Azért az egyetlen percért, amit együtt tölthetünk. És még mindig biztos benne, hogy megérte. Ezt érzem abból, ahogy dobban a szíve. Figyeli az enyémet, felel rá. Bíztat és vígasztal, sürget és marasztal. Ezért a stoptábla. A virtuálisan valóságos akadály. Még néhány meghosszabbított pillanat anyámmal, még néhány dobbanás, amit egymás közelében tölthetünk. A rend, ami őrzi a világot, most őriz még néhány elnyújtott fájásban minket, együtt.
És már nemigen nézek vissza Odaátra, anyámra figyelek. Talán megtudok róla valamit abból, ahogy körülvesz, és talán megőrzöm a tekintetét magamon, amikor Ideát a világra hoz. Ez a megnyújtott idő idő és időtlenség határában a mienk. Csak ez. Nagyon figyelek, nagyon figyel…
Feltöltve: 2017.04.30.
