Hogyan győzte le egy kardcsapás nélkül az ellenséget miért lett az egérnek nagy a füle?
Kedves jó gyerekek és fölnőttek! Biztosan emlékeztek még a Második Királyra, Menyhárta, akinek teljes neve Melkiór Malkus Melek ha-Malkím volt! No meg arra, hogy mér’ is nem tudott elmenni Jézus meghívására a lakomába – szegény épp háborúskodott a rusnya ellenséggel! Hanem, ahogy akkor elmondtam volt, Jézus meg a tanítványai imádkoztak érte, kérték a Mennyei Atyaisten segítségét.
Az Atyaisten aztán nagy bajban volt: legkedvesebb Fia s annak tanítványai kérik, küldjön segítséget a jó Menyhárt királynak, hogy annak népe senyved, katonái véreznek, vezérei meg éjt-nappallá téve igyekeznek túljárni az ellenség eszén, s közben Mihály főangyal, minden Mennyei Seregek vezére nem ér rá, mert a rusnya ördöggel viaskodik!
– Hát most mi légyen? – ráncolta fönséges homlokát az Atyaúristen – Kit küldjünk el? Ki megy el nékünk?
Látja az Atya szomorúságát Gábriél főangyal, a Mennyország legsebesebb hírvivője, odapattan elébe, s mondja nagy készségesen: – Itt vagyok, engem küldj!
Nem is kellett több az Atyaúristennek: nyomban elküldte Gábriél főangyalt Melkiór országába, hogy kergesse el az ellenséget! Gábriél meg, uzsgyi, már ott is volt – nem hiába ő legsebesebb az egész Mennyországban!
Csak amikor megérkezett, nézett körül szegény Gábriél: – Szegény fejem! Hová jutottam! Hisz’ az ellenség már az egész országot földúlta! Nem maradt itt teremtett lélek!
Hanem azért kissé elhamarkodott ítélet volt ez a legsebesebb angyal részéről! Hál’ Istennek élt még minden állampolgár – de nem sokáig fognak élni, ha Gábriél rögvest nem csinál valamit! Mindenki a fővárosba menekült az ellenség elől, az meg, az a rusnya, fogta magát és éppen a fővárost ostromolja! Már csaknem el is foglalta!
Mikor látta ezt szegény Gábriél, akkor keseredett neki igazán! Teljesen tanácstalan volt: üzeneteket kézbesíteni, emberrel-állattal, fűvel-fával szót érteni, titkokat megőrizni s föltárni, mindez ment neki akár a karikacsapás; de egy hadsereget legyőzni, háborút megnyerni, ostromlott várost megmenteni? Ez nem az ő asztala…
Amint így búslakodott magában, s láthatatlanul lógó orral lődörgött a város környékén, egyszerre csak meglát egy kisegeret! Jobban odanéz, s hoppá, nem is egy egér, hanem kettő! Nem is kettő, hanem három! Nem is három, hanem sok!
Ez már sok volt Gábriélnek! Jobban szemügyre vette a dolgot, s látja, hogy a mezőn, a dombokon, mindenütt egerek vonulnak! Gyorsan megszólít egyet: – Egér pajtás, mi a baj? Hová igyekeztek?
Az egér meg válaszolt (mert azok okos kis állatok, értik az angyalszót, nem úgy mint sok ember): – Kiürült már a városban minden raktár, elfogyott minden ennivaló! Menekülünk, hogy éhen ne haljunk!
– Hohó! – mondja Gábriél, mert ettől egy jó ötlete támadt – Egér koma, segítenél-e nekem, te és a kis pajtásaid? Bőkezűen meghálálom!
– Még jó, hogy engem szólítottál meg, angyal koma! – mond a kisegér – Mer’ én vagyok az itteni egerek királya! Szóval, ha tényleg tudunk valamit tenni érted, s ha állod a szavadat, akkor mondd, mit csináljunk!
– Te vagy az én egerem, Egérkirály! – kacagott föl angyalhangján Gábriél, de úgy, hogy belecsendült az égbolt! – Itt a kezem, nem disznóláb, hogy ha megteszitek, amit kérek, akkor három kívánságodat teljesítem – ha addig élek is!
Mancsot ráztak, aztán mond az angyal: – Gyűjtsd össze hamar népedet, Egérkirály! Aztán siessetek az ellenség táborába, s kezdetnek rágjátok el az íjjak idegeit! Mer’ különben az ellenség tüzes nyilakat küld a városba, s fölgyújtja az egészet! Látod-e ott az a nagy füstöt? na, ott már készítik is a tüzes nyílvesszőket! Úgyhogy siessetek, amint tudtok!
Nem kellett több a kisegérnek! Uzsgyi, nekiiramodott, s közben cincogva osztotta a parancsot a többieknek. Azok meg, uzsgyi, szintúgy nekiiramodtak, egyenesen az ellenség táborának!
Az ellenség nyugodt szívvel készülődött, esteledvén ki-ki sátorába tért nyugovóra, az íjászok szépen letették íjúkat, a lovakat meg kikötötték béklyóba legelészni. Csak az őrök maradtak éberen, szították a tüzet, hogy legyen mivel meggyújtani másnap a nyílvesszőket!
Hanem az tudnivaló, hogy az egerek igen bátor harcosok! Sebesebben futnak, mint a szél; halkabban, mint a szégyenlős menyecske sóhaja; és a foguk oly kemény, hogy átrágják akár a legkeményebb tölgyfát is! Csak egy hibájuk volt: süketek voltak kicsit szegények. Úgyhogy elértették a parancsot. Elrágtak azok minden kötél- avagy fonálfélét, amit csak lehetett! Az íj idegét, a sátor köteleit, a lovak béklyóját, kötőféket, zablát, nyeregszíjat, ostort, cipőfűzőt, még az ellenség vezérének gatyamadzagját sem kímélték! S mindezt oly gyorsan és csöndesen mívelték, hogy az ellenség semmit sem vett észre belőle.
Hanem, mikor megvirradt! Volt nagy meglepetés, rácsodálkozás, szitkozódás, káromkodás! Mer’ semmi nem működött: az íjak tönkre voltak, a jószágok kötőfék, zabla béklyó híján elkódorogtak, s még a cipőjét befűzni vagy a gatyáját fölhúzni sem tudta az ellenség! Mi egyebet tehetett volna, mint hogy szégyenszemre mezténláb s félkézzel a gatyáját fogva eltakarodott az országból! De úgy, hogy nem mert oda visszatérni soha többé!
Mit is mondjak még? Nagy volt az öröm a kapukon belül s kévül egyaránt! Benn az emberek örvendeztek a csodának, künn meg a kisegerek örültek a diadalnak! Gábriél is velük örült, de aztán elkomorodott. Mert most már teljesítenie kell majd a kisegerek három kívánságát – ígéret szép szó, ha betartják úgy jó! Vajon mit kévánnak majd? S főleg: lehet-e azt neki teljesítenie?
– Első kívánságom – mondta ünnepélyesen Egérkirály –, hogy eztán legyen minden egérnek nagyobb a füle! Te is látod, hogy mind süket egy kicsit! Ennek most éppen jó vége lett, de azért igencsak nem szeretem, hogy mindig félreértik a parancsaimat.
– Jól van – felelte erre Gábriél –, ezt tudom teljesíteni. Mi volna a második?
– Hogy kerüljünk bele a krónikáskönyvekbe, hogy népem e nagy hőstettére minden nemzedék emlékezzék!
– No, ez már bajosabb, Egérkirály. – mondja Gábriél – Hogy a ti utódaitok emlékezzenek erre a nagy tettre, arról magatoknak kell gondoskodnotok! Ebben nektek sem angyal, sem ember nem segíthet.
De ne aggódj, a Mennyei Krónikába minden nemes tett beleíródik, s ott örökké megőrződik – ha akarod, ha nem!
Ami meg az emberi krónikákat illeti, hát tehetek egy kísérletet, de magunk közt szólva, nem igen bízom bennük! Oly sok minden egyéb szándék és érdek vezeti az ember tollát mikor ír az igazságon kívül, hogy a kisegerek dicsőségét bajosan fogja hűségesen megőrizni.
E válasz már nem tetszett annyira Egérkirálynak, mint az első. De hát mit tehetett? Az igazságot el kell fogadni, hiába rugdalózni ellene! Hanem volt még hátra egy kívánság!
– Végül pedig, – mondta Egérkirály – azt kívánom, hogy népemet vendégeld meg! Rendezz nekünk méltó győzelmi lakomát! Derekasan helytálltunk, kívánságodat teljesítettük, s nincsen immáron semmi ennivalónk!
– Hát honnan a csudából varázsoljak én most kenyeret ennyi egérnek? – kérdezte magában Gábriél főangyal. Aztán eszébe jutott valami, s így válaszolt: – Gyertek, nézzünk meg az ellenség elemózsiás készletét!
Mert az ellenség bizony mindent maga után hagyott. Megnézték hát az elemózsiás zsákokat, de alig találtak valamit! Az a rusnya ellenség az utolsó este mindent fölzabált! Mindössze egy-két maréknyi liszt, meg egy zsák száraz sajt maradt utána. De az olyan kemény volt, de olyan, hogy nemcsak fogatok, hanem még a bicskátok is beletörött volna! (Nem csoda, ha nem ette meg szegény ellenség.)
Gábriél elgondolkodva nézegette a kemény sajtot meg az éhes egereket. Aztán nagy bölcsen így szólt: – Kisegerek, derekas munkát végeztetek, elfáradtatok, nagyon megéheztetek! Kóstoljátok meg ezt a sajtot – épp a ti fogatok alá való! Biztosítalak benneteket, hogy ilyen jóízűt nem fogtok enni soha többé!
Nekikezdtek hát az egerek a sajtnak. Bizony nem törött bele a foguk! S tényleg, soha nem ettek még ilyen jót – talán mer’ soha nem voltak ennyire éhesek. Szereti azóta is az egér a sajtot! Eszi, majszolja, rágja… Tán annak a hajdanvolt győzelmi lakomának ízét keresi benne!
Bakos Gergely OSB
Feltöltve: 2016.01.24.
