Jn 20,11-18
Búcsúzni, szeretteinket elengedni akkor sem könnyű, amikor csupán néhány napra, hétre vagy évre távoznak. Ilyenkor tudjuk, hogy továbbra is kapcsolatban maradunk velük, még ha ez a kapcsolat nem is pont olyan, mint amíg együtt voltunk. Amikor azonban valaki eltávozik e földi világból, a búcsú és az elengedés még nehezebb, mert bármennyire reméljük az ellenkezőjét, tudjuk, hogy az illető már nem tér vissza hozzánk. Alig látunk más lehetőséget, mint megtartani belőle valamit, egy-egy tárgyat, emléket, amelyek segítenek a megszakadt kapcsolat fenntartásában. Ragaszkodunk a távozóhoz, s alig vesszük észre, hogy e ragaszkodásunkkal az ő távozását nem tudjuk megakadályozni; csupán a magunk dolgát nehezítjük meg: dacolunk a megváltoztathatatlannal, ahelyett, hogy alkalmazkodnánk az új helyzethez. Pedig a másikkal csak akkor lehet valódi és jó kapcsolatunk, ha megtanuljuk elengedni őt. Szépen mutat rá erre egy húsvét hajnali találkozás.
Jn 20,11 Mária pedig állt a sírbolt előtt kívül sírva. Ahogy pedig sírt, behajolt a sírboltba, 12 és lát két angyalt fehérbe öltözötten, egy a fejnél és egy a lábaknál, ahol volt Jézus teste. 13 És mondják neki amazok: „Asszony, miért sírsz?” Mondja nekik, hogy „elvitték az Uramat, és nem tudom, hová tették őt.” 14 Ezt mondva hátrafordult, és látja az ott álló Jézust, és nem ismerte fel, hogy Jézus az. 15 Mondja neki Jézus: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Amaz gondolva, hogy a kertész az, mondja neki: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted őt, és én majd elviszem.” 16 Mondja neki Jézus: „Mária!” Megfordulva amaz mondja neki héberül: „rabbóni!” (ami azt jelenti, tanító). 17 Mondja neki Jézus: „Ne fogj meg engem, még nem mentem fel ugyanis az Atyához; hanem menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik: felmegyek az Atyámhoz és az Atyátokhoz, és Istenemhez és Istenetekhez.” 18 Jön Mária Magdolna hirdetvén a tanítványoknak, hogy „láttam az Urat, és ezt mondta nektek.”
Mária Magdolna Jézus halála után keresi, mi maradt meg a Mesterből. Egy holttestet keres, amelyet szeretne elvinni, magánál tartani. Szeretne emlékezni Jézusra, aki új utakra vezette őt, szeretne megőrizni belőle annyit, amennyit csak lehetséges. S Mária fájdalmasan szembesül azzal, hogy akit keres, eltűnt. Talán megelőzte őt valaki, vagy ellopták a holttestet? S ami halála után maradt Jézusból, az is eltűnt? Mária egyelőre nem akar elengedni semmit, nyomozásba kezd, ki vitte el Mestere holttestét. Mert úgy gondolja, hogy e holttesttel már azt tesz, amit akar, s az emlékek mellé legalább egy sírhelyet szeretne, ahová kimehet, ahol emlékezhet, ahol tudja: itt nyugszik a test, a Mester teste.
Nem engedi el e holttestet, ezért nem veszi észre sem az angyalokat, s nem ismeri fel az élő Mestert sem. „Miért sírsz?” – kérdezik tőle, s ő csak a halálos veszteséget tetéző veszteségeket sorolja. Az angyalok az élő Isten küldöttei, ám Mária Magdolna annyira ragaszkodik az elveszetthez és a gyászhoz, hogy e küldöttek szavát meg sem hallja. Sőt, a Mestert is kertésznek nézi, konkurenciának, aki ellopta a drága testet, a maradványt, amelyet Mária akart elvinni s méltón eltemetni. S Mária Magdolna nagy tévedésében tapint rá az igazságra: mag Jézus vitte el feltámadásakor a holttestét, mert az nem Máriáé, sem a tanítványoké, hanem egyedül az övé. Ám Mária Magdolna csak akkor találkozhat a Feltámadottal, ha végre elengedi halott(nak vélt) Jézusát.
Ezért szólítja nevén Jézus: az élő Krisztus a holtak országában kutató Máriát visszahívja az élők birodalmába. S a holtakat elhagyva tud Mária találkozni az Élővel, a Mesterrel. Ám az élő sosem birtokolható, őt is el kell engedni, de ez az elengedés már nem fáj, mert a Feltámadott jelenléte azon húsvét hajnal óta betölti a mindenséget. Őbenne él minden teremtmény, földön élő és innen már elköltözött. A halott Jézust elengedve találkozhatott Mária az élő Krisztussal – aki a mi szeretteink és előtt és előttünk is megnyitotta az utat az örök élet országába.
Csernai Balázs
Feltöltve: 2016.10.31.
