„1Mózes apósának, Jetrónak, Midián papjának a juhait őrizte. Egyszer messzire behajtotta a juhokat a pusztába, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. 2Itt megjelent neki az Isten angyala a tűz lángjában, egy égő csipkebokorban. Mikor odanézett, látta, hogy a bokor ég, de nem ég el. 3Így szólt magában: „Odamegyek és megnézem ezt a különös jelenséget, hadd lássam, miért nem ég el a csipkebokor.” 4Amikor az Úr látta, hogy vizsgálódva közeledik, az Isten megszólította a csipkebokorból: „Mózes, Mózes!” „Itt vagyok” – felelte. 5Erre így szólt: „Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld.” 6Azután így folytatta: „Én vagyok az Isten, atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene.” Erre Mózes eltakarta arcát, mert félt Istenre tekinteni.7Az Úr pedig így szólt: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. 8Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba, a kánaániak, a hetiták, az amoriták, a periziták, a hivviták és a jebuziták területére. 9Most tehát Izrael fiainak a kiáltása felhatolt hozzám, és láttam a gyötrelmet is, amellyel az egyiptomiak kínozzák őket. 10Ezért menj, elküldelek a fáraóhoz, hogy népemet, Izrael fiait kivezesd Egyiptomból.” 11Mózes így szólt Istenhez: „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek és Izrael fiait kivezessem Egyiptomból?” 12Isten ezt válaszolta: „Veled leszek, s ez lesz a jel, amelyről felismered, hogy küldetésed tőlem van… Ha majd kivezetted a népet Egyiptomból, ezen a hegyen mutattok be áldozatot Isteneteknek.” 13Mózes ezt mondta Istennek: „Ha megérkezem Izrael fiaihoz és így szólok hozzájuk: Atyáitok Istene küldött, akkor majd megkérdezik: Mi a neve? – mit feleljek erre?” 14Isten ezt válaszolta: „Én vagyok, aki vagyok.” Azután folytatta: „Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki van, az küldött engem hozzátok.” 15Azután még ezt mondta Isten Mózesnek: „Jahve, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene küldött hozzátok. Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre.”” (Kiv 3,1-15. ford. a Szent István Társulat kiadásából)
Áronnal sétáltunk egy gyönyörű napsütötte réten. A szél enyhén borzolta az éppen beérőfélben lévő gabonatáblákat, szépen bólogattak a különféle vadvirágok. Kellemes kakukkfű és zsálya illat úszott a levegőben. Sok száz ciripelő mini művész tücsök adta a dallamot lépéseink ritmusához. Talán másfél kilométert kellett megtennünk a múzeumi foglalkozás helyszínére ahová a ránk bízott gyerekekkel tartottunk. Legalábbis a többiek, mert mi Áronnal jócskán lemaradva poroszkáltunk. Áron nem fiatalkorú, még csak nem is serdülő, hanem „csak” egy kisiskolás. Mért írok mégis róla? Mert segített nekem abban, hogy néhány dologban megértsem mi a szerepem egy fiatal mellett, mivel segíthetek egy önmaga felépítésén „dolgozó” fiatalnak. Valóban csak pár jellemzőjére figyelnék most a kamasz és ifjúkornak, hiszen annyi mindent lehetne még kiemelni. Más erők is hatnak, de most az élettörténetünk szívére, mozgató elevenséget adó rugójára tekintek.
Áron kitalálta, hogy kőből házat épít, ergo: táskába tette a földúton található kisebb és akár fél téglányi köveket. Szépen gyűltek a kincsek kis vászon hátizsákban. (Gondolom sokaknak ismerős ez a kisgyerekkori gyűjtőmunka, amelynek eredményei természetesen a gondos és felkészült, edzett szülői lélek tudtával és sóhajai közepette kötnek ki az apai-anyai kezekben.) A réten nem lehet építkezni ezért bizony szállítani kell a követ. Valóban mennyi követ (személyiségünket meghatározó élményt) gyűjtünk össze életünk fiatal éveiben. Szükséges, hogy megtapasztaljuk döntéseink, találkozásaink, kötődéseink, kapcsolataink valódi súlyát, értékét. Áron hősiesen cipelt. Én mondtam neki, hogy nem fogom helyette vinni a köveit. Nos, pont ez a döntésem volt az, ami segített. Hiszen a pár kilométer úton akár félpercenként elvehettem volna a köveket egyenként, vagy akár egyszerre az egész zsáknyi követ. Sőt szívesen mondtam volna néhányszor: ne vedd fel azt a követ is…, van már elég köved…, nagyon el fogsz fáradni…, ez nagyon nehéz lesz…
Mennyi már megélt tapasztalatból fakadó tanács. Vigyázz, veszélyes, nehéz, baj lesz, stb. Ha kiveszem a kezéből, ami fárad, hogyan ismeri meg a fáradságot? Ha azt mondom neki, hogy: a koszos köveket hagyjuk az út szélén, mert soha nem érünk célt (volt időnk bőven), akkor megfosztom őt a saját életétől, a saját határainak felismerésétől.
Egy kicsi gyermeknél természetes, hogy nem engedjük elmenni a végső határig, de egy kamasznál, egy fiatal felnőttnél?
Ő sem élhet csupán a mi tapasztalatainkból, a mi érzékeléseinkből, érzéseinkből. Szüksége van arra, hogy megélje a saját életét, hogy érezze: amit érez, az ő érzése, tudása, tapasztalata, bizonyossága. Nem konzerv életre, hanem friss, eleven valóságra van szüksége.
Így ismeri meg azt Aki Van, Aki Most Jelen Van! Mózes is megnézte a csipkebokrot, ami ég, de nem ég el, veszélyes sziklák közt… Mi lett belőle? A csipkebokor fénye mennyi mindent megvilágított Mózes körül! Látta ifjú életét, addigi sorsát: előkelőségét, menekülését, és az azt követő új életét. A csipkebokor, Isten jelenléte nekem is fényt ad. Engem is beragyog. Az Ő fényében látom meg, hogy ki vagyok én valójában, mit kell személyiségemben felépíteni, vagy lebontani. Látom, hogy milyen köveket hoztam, melyiket kell megtartani, melyik az „igazi” identitásomban. Isten rávilágít a valóságra, de a „köveket” nekem kell elé hordanom.
Pintér Tamás Pius smc
Feltöltve: 2013.12.15.
