A szeretet tökéletes közössége: a Szentháromság
Gyakran hallani még keresztény körökben is, hogy az ember legfőbb tulajdonsága, amely megkülönbözteti a többi élőlényektől, hogy értelme és szabad akarata van. Valójában azonban Isten mindezzel együtt – legértékesebb ajándékaként – beléoltotta az emberbe a szeretet képességét és vágyát: azért alkotta meg, hogy saját szeretetközösségének részesévé tegye, töredékesen már itt a földi életben, beteljesülten az örök boldogságban. „Ha ketten-hárman együtt vannak az én nevemben, közöttük vagyok”, ígérte tanítványainak Jézus. S az első keresztények saját belső tapasztalatukkal erősíthették meg, hogy ígérete beteljesült azokban a testvérközösségekben, amelyek Krisztus követőiből létrejöttek. „Krisztus szeretete gyűjtött össze minket.” Fülükbe csenghettek Jézusnak az utolsó vacsorán elmondott szavai: Amint az Atya szereti a Fiút, és a Fiú az Atyát, úgy szereti a Fiú az apostolokat (és minden embert), és úgy kell nekik is szeretniük egymást. „Amint te, Atyám, bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. (…) Legyenek egy, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen egyek legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél, és szereted őket, amint engem szerettél” (Jn 17,21sk.). Élete fájdalmas töredékességét, s az ebben mégis fölsejlő beteljesülés reményét talán éppen a szeretetben éli meg az ember, hiszen mindig újra beleütközik nemcsak létének, hanem szeretetének korlátaiba is. A különféle személyes kapcsolatok, még a legszorosabbak is, nemcsak örömet szereznek, de nem ritkán feszültségeket, konfliktusokat, nézeteltéréseket okoznak, rosszabb esetben egyenesen szembenállássá, ellenségeskedéssé torzulhatnak. Oka ennek elsősorban az, hogy minden ember önálló, saját öntudattal és akarattal rendelkező egyén, individuum, akinek még a szeretet hevületében is nehézséget okoz akár csak részben is feladni önrendelkezését, valaki más kedvéért lemondani saját kívánságairól, ötleteiről: önszeretetünk és a másik szeretete könnyen szembekerülhet egymással. Oka azonban az is, hogy testbe zártan élünk: térben és időben. Ezért aztán képtelenek vagyunk arra, hogy szeretetünk vágyát maradéktalanul beteljesítsük, és a szeretett másikkal teljesen eggyé váljunk. A legszorosabb emberi szeretetközösség is magában hordozza a magánynak, a kielégületlenségnek, a töredékességnek egy darabját. „Az ember itt kevés a szeretetre”, mondhatjuk Pilinszky Jánossal. És megértjük Nemes Nagy Ágnesnek a szeretet beteljesülésére sóvárgó vallomását: „Szeretsz, szeretlek, mily reménytelen.” Mindaz, amit Én és Te egymásrautaltságáról, a kettejük közt létrejövő Mi életteréről, tehát a szeretetről elmondható, tökéletesen egyedül a Szentháromság személyei közötti egységben van meg. „Isten a szeretet”, foglalja össze a Jézus Krisztusban magát feltáró Isten legfőbb lényegét Szent János evangélista. S ez a mondat nem csupán azt jelenti, hogy Isten bennünket szeret, hanem azt is, hogy Isten önmagában és öröktől fogva a tökéletes szeretet: az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek egysége. Benne (bennük?) láthatjuk meg az emberi szeretet ősmintáját, eredetét és beteljesülését. A keresztény élet a Szentháromság hitére épül, abból meríti erejét, annak mintájára, azt befogadva teszi egyre teljesebbé szeretetét. Jézus Krisztuson keresztül nemcsak bepillantást nyerhettünk a Szentháromság belső életébe, hanem lehetőségünk nyílik arra is, hogy abban részesedve növekedjen emberi szeretetünk, az együtt-létben egyre jobban kibontakozhassék az életünk. Isten három személy szeretet-párbeszédében birtokolja a létét. A teológia ezt a „perichorészisz” fogalmával próbálta kifejezni. A szó eredetileg körtáncot jelent. A Szentháromságra vonatkoztatva azonban azt, hogy a három isteni személy öröktől és teljesen átjárja egymást. Az egyetlen isteni lényeg: a három személynek örök egymásban, egymásból és egymásra való léte, az eggyéolvadás s egymástól különbözőség elválaszthatatlan egységében. A Szentháromságban a lét az önközlés eseménye: a szeretet teljessége, együtt-lét. A Szentháromság szeretetközösségébe Jézus Krisztus által kaphattunk bepillantást. Benne, a megtestesült Fiúban ajándékozta nekünk Isten önmagát. Benne nemcsak Isten lett emberré, hanem az isteni szeretet is megjelent az emberi szeretet formái közt, Jézus halálában eljutva a teljes odaadásig. Az ő szeretete ölthet bennünk is testet emberi életünk folyamán, az önfeláldozó, vagy legalábbis önzetlen szeretet különböző alkalmaiban, a különböző szeretetkapcsolatokban. Minél őszintébb, önzetlenebb a szeretetünk, annál krisztusibbá, istenibbé válik. Különösen is áll ez a házasságra: az egyház szentségnek mondja, s evvel azt a hitbeli meggyőződését vallja meg, hogy ebben az életközösségben valóban Isten van jelen. Az emberek közti szerető elfogadásban, önmaguk egymásnak ajándékozásában Isten szeretete nyilvánul és valósul meg, amellyel elfogadja az embert, és önmagát ajándékozza neki. Amint a II. Vatikáni zsinat írja: „Az igazi házastársi szerelem az istenszeretet megnyilatkozása” (GS 48). Az Efezusiakhoz írt levél a házastársak elé Krisztus példáját állítja: úgy szeressék egymást, ahogyan Krisztus szerette az egyházat. Szeretetük Krisztus szeretetét jeleníti meg: ahogyan ő szeretetben azonosul egyházával, odaadja magát neki és érte, táplálja és gondozza saját testeként, úgy kell tenniük a házastársaknak is.
– folytatjuk –
Forrás: Családi életre nevelés az oktatásban. 111-118.o. (Szerk.: Hortobágyiné Nagy Ágnes) http://www.parazskozpont.hu/sites/default/files/csen_az_oktatasban_konyv_0.pdf
Feltöltve: 2016.06.12.
