„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – kérdezi Vörösmarty Mihály a Gondolatok a könyvtárban című versében. Hasonló kérdéseket föltehetünk az emberiség más találmányaival kapcsolatban is. S a válasz bizony gyakran bizonytalan, hiszen a legtöbbnek jó néhány negatív hatása is van: rajtunk múlik, hogy jóra vagy rosszra használjuk-e fel. Vörösmarty kérdését azonban még élesebben föl lehet vetni: mi viszi valójában előre a világot? És: merre az „előre”, milyen irányban remélhetünk valódi fejlődést? Mi teszi az embert teljesebb és boldogabb emberré? A 20. század második felében szinte egyhangúan fogalmazódott meg a válasz: az életünket egyre kényelmesebbé tevő eszközök önmagukban nem tudják biztosítani boldogulásunkat. Az ember sorsa elsősorban nem a környezetén múlik, hanem magában az emberben dől el, hogy jóra vagy rosszra, önmaga és embertársai javára, vagy pusztítására használja-e energiáit, erejét. Így váltak egyre fontosabbá az emberrel foglalkozó különböző tudományok, a pszichológia és az antropológia, a különböző társadalomtudományok. Egyik legfontosabb felismerésük: az ember nem pusztán individuum, a világon egyedülálló és megismételhetetlen egyed. Személyisége csak kapcsolatokban bontakozhat ki, léte az együtt-létben válhat teljessé. A fejlődés csúcsa nem az ember mint individuum, vagy mint eszes lény és a világ ura – hanem az ember, aki kapcsolatokban él: tehát a szeretetben élő ember.
A szeretet: új életminőség
Az utóbbi évszázadok a szuverén, autonóm személyiség ideálját hirdették. E nézet szerint az Én valójában egyedül van, és csak utóbb, másodlagosan rendelődik alá a többinek. A másikat legföljebb csak (ahogy Hegel mondta) eszközül használja fel arra, hogy segítse önmaga megvalósítását. – A tapasztalat azonban sokszorosan bizonyította, hogy az autonóm, másoktól magát mindenben függetlenítő egyén hosszú távon életképtelen. Egymásra utaltan élünk, gyermekként, felnőttként, végül idős emberként is. Szüleinek egymás iránti szerelméből születik az ember. Újszülöttként még életképtelen: az őt körülvevő szeretet gondoskodása biztosítja egészséges testi-lelki növekedését. Nemcsak teste szorul rá táplálásra, gondozásra, de bontakozó személyisége is. Ma már közhellyé vált a megállapítás, hogy az ember egész életét meghatározza az őt kisgyermekkorában körülvevő szerető környezet. Az ekkor megkapott „ősbizalom” alapozza meg a derűs és kiegyensúlyozott felnőtt személyiséget. Az egymásra utaltság folytatódik a fiatal- és a felnőttkorban is: a legkülönbözőbb szeretetkapcsolatokban élünk: a barátság és a szerelem, a házastársi, a szülői és rokoni szeretet szorosabb kötődéseitől a lazább, esetleg alkalmi ismeretségekig, találkozásokig sokféle viszony köt össze bennünket. A „harmadik életszakasz”, az öregség és a betegség aztán újra bevezet a másokra ráutaltságnak a gyermekkorban oly természetes állapotába: a csecsemő tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát tapasztalja meg ilyenkor az ember, csak éppen fájdalmasabb és olykor megalázóbb körülmények között.
Én és Te – Mi
Az igazi személyes élet avval kezdődik, hogy az ember szabadon megnyílik a másiknak, és feléje fordul. Az ember csak úgy tudja létét megerősíteni és betölteni, hogy egy „Te” elfogadja. Legősibb vágya az, hogy szeressék; legősibb félelme, hogy méltatlanná válik a szeretetre, és elveszíti azt. A személy annál érettebbé, annál inkább önmagává válik, minél inkább megnyílik másokra. Az utóbbi évtizedekben egyre többekben növekszik a felismerés, hogy szabadságunk csak a szeretetben válhat teljessé. Csak az tud igazán önmagává lenni, aki kilép önösségéből, és a szeretetben elfogadott másikat teszi életének középpontjává. Aki magának akarja megszerezni a boldogságot, az előbb-utóbb boldogtalanná válik; csak az válhat igazán boldoggá, aki másnak igyekszik örömet szerezni. Véget nem érően idézhetnénk híres modern gondolkodók mondásait: „Szeretet nélkül az ember funkcionálhat ugyan, de nem létezhet” (Roger Garaudy). „Önmagunk odaadása a vége és a kezdete az élet minden tanításának” (Johan Huizinga). „Halandóak vagyunk, ha szeretetlenek; halhatatlanok, ha szeretünk” (Karl Jaspers). Az emberi összetartozás és együttlét egyedülálló szerepét elsőként Martin Buber dolgozta ki a 20. század elején.1 Alaptétele szerint: „az ember a Te-n válik énné”. Nem az én gondolatom, szavam a fontos, hanem az, hogy a Másik megismert, megszólított. Egybenyíló, önmagunkat feltáró párbeszédünkben juthatunk el saját teljes, eddig csak lehetőségként adott személyes magunkhoz. Meghívás és meghívottság, önmegismerés és a másik elismerése, önmagunk odaajándékozása és megajándékozottságunk – mindezt nem a már-létező, fejlett személyek kezdeményezik, hanem olyan tevékenység, amely nélkülözhetetlen az érett személyiség kibontakozásához: a személyek így alakítják magukat kölcsönösen teljes személyiséggé. Az együttlétre szólító hívás a megszólítottól választ vár: a kölcsönös megnyílásban, a növekvő bizalomban és odaadásban „párbeszéd” kezdődik köztük. Megszólítás és válasz, a saját szavam és a Másiké egymást keresztezve hozzák létre a „Mi”-t. Ez a „Mi-tér” ad lehetőséget az egymással közösségre lépő személyek személyes kibontakozására is, éppen a köztük növekvő egységben, „communio”-ban. Ez az egység-közösség, communio tehát nem a már kész „Én”-ből és „Te”-ből épül fel, hanem kettőjüknek az odaadásban kiteljesülő személyiségéből. Minden személyesség valódi otthona az „egymással-lét”. Mindketten elmondhatják egymásról: „a lelkem fele”, ahogy Ágoston emlegeti. Persze én már akkor is „Én” vagyok, és a másik „Te”, amikor még nem találkoztunk a szabadságban. Ez azonban csak lehetőség, adottság, amelynek szabad megvalósulása a kettőnk élete között létrejövő párbeszédfolyamattól függ. A szó teljes értelmében csak annyiban vagyok Én, amennyiben Te elismersz, elfogadsz és szeretsz. És Te csak azért vagy teljes értelemben Te, mert én szabadon elismerlek, elfogadlak és szeretlek. Saját (egyéni-személyes) létünk nem eleve adott, hanem csak az együtt-létben bontakozhat ki. A személy azáltal „van”, hogy „válik” önmagává: a másik személylétével kölcsönhatásban tágul, illetve hagyja tágítani magát. A személlyé válás ajándék, amely elfogadást és választ igényel. Jól illusztrálja ezt az eggyéválást Képes Géza Te vagy című verse:
te vagy a tüdőm
a levegőm
nélküled megfulladok
a csendem is
te vagy
nélküled
ízekre tép a zaj
s a zűrzavar
te vagy minden percemben
minden porcikámban
én már
seholse vagyok
én
te vagyok
– folytatjuk –
Forrás: Családi életre nevelés az oktatásban. 111-118.o. (Szerk.: Hortobágyiné Nagy Ágnes) http://www.parazskozpont.hu/sites/default/files/csen_az_oktatasban_konyv_0.pdf
Feltöltve: 2016.05.31.
