Harmincöt éve dolgozom gyerekekkel, gyerekeknek, kisgyerekes családoknak. Csepelen harmincöt évvel ezelőtt alkotótársammal és férjemmel, Levente Péterrel kidolgoztuk a Gyermekközpontú színház nevű, akkor újnak számító színházi műfajunkat. Ennek egyik legfontosabb ismérve, hogy abban a felnőtt előadó és gyerek közönsége kézen fogva éli meg a kalandokat, együtt vívnak meg a gonosszal, s együtt örülnek a győzelemnek. Azóta egyre többen használják műfajunkat, szerte Európában, és Magyarországon is sokfelé. Itt jegyzem meg: ki több, ki kevesebb sikerrel használja a műfajt, hiszen tudjuk, hogy a legjobb módszer is dugába dőlhet, például, ha szolgaian másolják. Valójában nem a módszer éri el a hatást, hanem a személyiség, aki közvetíti. Elkerülhetetlen a feladat: mindannyiunknak ki kell dolgoznunk saját növelőművészi módszerünket.
Tíz éve színházi műhelyünk a Komédium. Itt történt a minap, hogy amikor Péter színpadra lépett, s szokása szerint köszönt: „Jó napot kívánok!” – a nézőtéren megszólalt egy hangocska: „Isten hozott!” Aztán egy másik: „Isten hozott!” Aztán egy harmadik: „Isten hozott!” A gyerekek átvették egymástól a köszöntést, és mi mindannyian, akik ott ültünk, nemcsak a felnőttek, de a gyerekek is, azt éreztük, hogy kisüt a szívünkben a nap.
Mi kellett ehhez a spontán katarzisélményhez? Csupán egyetlen kisgyerek, aki már megfordult valamely hagyományőrző közegben: járt a dédi falujában, ahol még ismerik a köszöntést: „Isten hozott!”, vagy részt vett egy kézművestáborban, vagy egész egyszerűen, ennek a kisgyereknek szoktak mesélni. A mese gazdag, ritmikus nyelvezete, erkölcsisége, a csodálatos, bátor, tiszta, másokért élő mesehősök, a gyermek ágya szélén ülő szülők által közvetítve, mind-mind biztonsággal, jó érzéssel töltik el a gyermeket – s ez a jó érzés bukkant elő a kisgyerekben, mikor Péter betoppant a színpadra, s ez a jó érzés előhozta a köszöntést: „Isten hozott!”
Kétségünk se legyen, hogyha ez a gyerek hellót vagy csácsumicsát köszönt volna, akkor a többiek azt vették volna át tőle, azt utánozták volna. A kisgyerekben mindennek ott marad a lenyomata! Soha többet nem fogunk annyi memoritert, s főleg olyan könnyen megtanulni, mint óvodáskorunkban. Ekkor, mint a kis szajkók, mindent ismétlünk, utánzunk. Éppen ezért óriási a felnőttek felelőssége, hogy a gyerekek mit látnak, mit utánoznak.
A gyerekek jók és tiszták. Mindazzal, ami nekünk nem tetszik bennük, mi fertőztük meg őket. Amikor egy gyereket szidunk vagy büntetünk vagy dicsérünk, magunkat szidjuk, magunkat büntetjük, magunkat dicsérjük. A gyerek tükör: magunkat láthatjuk benne. Egy gyerek, ha felnő, pontosan olyan erővel lök el bennünket magától, mint amilyen erővel mondaná: „Isten hozott!”
HOGYAN VÁLHATUNK
NÖVELŐMŰVÉSZEKKÉ?
A gyermeknövelőművész-tanfolyamok – amelyek a fő témán, a gyermeknövelés művészetén kívül tárgyalják és tréningezik a párkeresés, a párválasztás, a pályaválasztás, a házasság, a családalapítás, a pármegtartás, a pályamódosítás művészetének témaköreit is – bizonyára sokat segíthetnek. A fő irányvonalakat a gyermeknövelés művészetének három aranyszabálya adja meg:
1. Első és legfontosabb, amint arról már esett szó: a növelőművész mindig megkeresi a másik emberben – esetünkben a kisgyermekben – azt, ami benne jó, értékes, pozitív, s a kapcsolatot ezekre az értékekre igyekszik építeni. Henning Köhler két, látszólag azonos értelmű fogalmat használ: ítéletalkotás – értékfelismerés. Csak látszatra azonos értelműek ezek a fogalmak, valójában lényegileg mást jelentenek. Az ítéletalkotás két ember találkozásakor egy ítéletalkotó pillantással kezdődik. Az ítéletalkotó pillantás távolságtartó, hideg, vesékbe látó, és mindenképpen a másik hiányosságait, hibáit kutatja. Az ítéletalkotó pillantás elbátortalanítja, elkedvetleníti, szárnyaszegetté, félénkké, vagy éppen túlságosan agresszívvé teszi a másik felet. A nyomában születő ítélet negatív következményei pedig beláthatatlanok. Az értékfelismerés is egy pillantással, egy értékfelismerő pillantással kezdődik. Az értékfelismerő pillantás azonban hidat nyit két ember között: ezen a hídon oda-vissza lehet járni. Ez a pillantás nyitott, meleg, biztató, és mindig a másik értékeire kíváncsi. Ez a pillantás bátorít, kedvet és szárnyakat ad. Meglehet, hogy olyan pozitívumot szabadít fel a másik emberből, amelyről addig az nem is tudott.
2. A növelőművész minden szándékában, gondolatában és cselekedetében társ igyekszik lenni, hogy társakat (embertársakat) növelhessen. Ahhoz, hogy méltó társak lehessünk, elsősorban mégsem a másikat, hanem önmagunkat kell tudnunk értékelni. Kellő önbizalomra van szükségünk. Nyugodtnak kell lennünk afelől, hogy életünk nem véletlen, nem céltalan, nem értelmetlen: pontos oka, célja és értelme van.
Székely János gondolata kívánkozik ide Kísértés című regényéből: „…te úgy állsz itt a világban, mint a kisgyerek, akit üzenettel szalasztottak át a szomszédba, és mire odaér, már nem tudja, hogy miért küldték.” Ifjúkorom óta többször is továbbgondoltam ezt az izgalmas képet. A folytatás az én olvasatomban így szól: Mindannyiunkat küldtek ide a Földre valamiért. Alighanem életünk legnagyobb pillanata, amikor rájövünk, hogy küldetésünk van. De mi az?! Hogy ezt megtudjuk, vissza kell találnunk oda, ahonnan érkeztünk: a forráshoz, s ott meg kell kérdeznünk és meg kell hallanunk még egyszer, hogy mi a feladat.
Sokan egész életükben keresnek, de talán nem jó helyen kérdezősködnek, bedőlnek mindenféle útmutogatásnak – és nem találnak vissza. Vannak, akik nem keresnek, csak sodródnak, egész életükben panaszkodnak, kiszolgáltatottak és kétségbeesettek. És vannak, akik fáradhatatlanul tanulnak, kutakodnak, szívósan haladnak – és visszatalálnak. És megkérdezhetik – akkor már nem mint holmi cseléd, mert „nem a szolgaság lelkét kaptátok” – értő füllel, tettre készen: mi a feladat, mit tegyek? És megkapják a választ, sőt megkapnak mindent, ami a feladat teljesítéséhez feltétlenül szükséges. A Nagy Feladat egyébként egyszerű: egymásra vagyunk bízva. A fiatal az öregre, az öreg a fiatalra. A beteg az egészségesre, az egészséges a betegre. A tanulatlan a tanultra, a tanult a tanulatlanra. A magyar a magyarra, ember az emberre – mindannyian egymásra vagyunk bízva.
Minden küldetés a Nagy Feladaton belül zajlik. És mindazok, akik a trend szerint csak önmaguk körül forognak – félreértelmezik, vagyis nem teljesítik a feladatot. Meg kell tanítanunk tehát a ránk bízottaknak, amit a növelőművész mond nekünk: az életednek pontos oka, célja és értelme van, ennek megtalálásában én segítek neked. Számíthatsz rám! Társad vagyok az életben. Légy te is az én társam!
3. Ha gyerekünkből testileg-szellemileg-lelkileg egészséges embert akarunk növelni, a kisgyereknek három közegben kell növelődni: családban, természetben, mesében. Ez a fontossági sorrend. Ha a három közeg bármelyikét elhagyjuk, gyermekünk akkor is megnő, felnőtt méretű ruhákat fog viselni, még az is lehet, hogy megválasztják miniszternek vagy miniszterelnöknek: egészségesnek tűnik a teste, csiszolt szellemével diplomát szerzett, ám egészséges lelkű felnőtt soha nem lesz belőle. Levente Péter írja a Torzó gyermek nevelése című munkájában: „A janicsár-szindróma legújabb kori áldozatai kisportolt testű, többdiplomás, de fogyatékos lelkű trónörököseink. Testileg-szellemileg neveltem, lelkileg nem növeltem, töredékes, mint az ókori görög szobormaradványok. Ma az ilyen ifjak gyűjtőneve: torzó gyermek phd.”
(folytatjuk)
Forrás: Embertárs folyóirat, 2006:2, 118-125.o.
Feltöltve: 2017.05.07.
