Meseíró, mesemondó vagyok. Ha gyerekekkel találkozom, például a Komédiumban, ahol a színpadról mesélek, először mindig bemutatkozom. „Döbrentey Ildikó vagyok, úgy szólítsatok: Ildikó nénje.” Aztán elmondom, hogy van titkos nevem is, hiszen régen, mikor még iskolába jártam, az osztálytársaim nem úgy szólítottak, hogy Ildikó nénje, hanem úgy, hogy Döbi. És még régebben, mikor még óvodás voltam, akkor sem úgy szólítottak, hogy Ildikó nénje, hanem úgy, hogy Csibikém. Ezt a nevet a nagyanyám adta nekem, mert képzeljétek, mondom a gyerekeknek, én a hat unokatestvéremmel együtt a nagyanyám óvodájába jártam! Mikor idáig érek, már biztos, hogy néhány gyerek duzzogni kezd magában: „Mit henceg itt ez a néni, hogy a nagymamája óvodájába járt?!” Ekkor megkérdezem
tőlük: „És tudjátok, hol volt az óvoda?” Mire ők: „Nem! Hol?” A válasz: „A konyhában! Ahol nagyanyám főzött, és szeretett minket, és ez volt az ő óvodája.” Nagyanyám végtelenül egyszerű asszony volt,
aki egész életében tíz-tizenkét embert látott el. Tizennyolc éves koromig éltem otthon, s ezalatt soha, egyetlenegyszer sem láttam őt idegesnek, de még csak türelmetlennek sem. Minél idősebb leszek, annál jobban csodálom nagyanyám szelíd erejét. Vannak növelőművészek. Itt élnek körülöttünk, egyet-egyet ismerünk is. Vannak ösztönös művészek, mint nagyanyám, vannak, akiknek tanulniuk kell, és mindannyiunknak tanulnunk kellene ezt a művészetet. Ebben a dolgozatban főleg óvodás- és kisiskolás korú gyerekekről, valamint kisgyerekes családokról fogok beszélni. Erre, azon kívül, hogy a
munkám főként hozzájuk köt, három jó okom is van. Egy: kisgyerekkorban van a legtöbb remény.
Nemcsak a kisgyermeknél, hanem a felnőttnél is! Több mint harmincöt éves tapasztalatom, hogy a legtöbb felnőtt, akinek kisgyereke, kisunokája születik, egy csapásra szinte megtáltosodik: annyira igyekszik, hogy a gyermeket jó és szép hatások érjék, hogy eközben ő maga is nyitottá válik a pozitív gondolatokra. Kettő: ebben a korban lehet a legnagyobbat mulasztani, a legtöbbet rontani. Amit kisgyerekkorban, okos szeretetben nem adtunk meg a gyermeknek, azt később hiába akarjuk pótolni.
Három: a serdülők, fiatalok nevelésében sem nélkülözhetjük a gyermek növelésének művészetét, hiszen ezeknek a kamaszoknak és ifjaknak nemsokára saját kisgyerekeik lesznek. Tanítsuk meg őket nevelni! Növelni!
NEVELNI VAGY NÖVELNI?
Most nevelni vagy növelni? Mi ez az eredetieskedés? Nem titok, hogy a gyermeknövelés művészetének fogalma nem tőlem származik. Magatartáskutató alkotótársam, Levente Péter és tanítómesterem, Karácsony Sándor inspirációjára használom. Növelés abban az értelemben, ahogyan Karácsony Sándor megfogalmazta: ő azt mondta, hogy amikor a gyermek testét és szellemét fejlesztjük, az a nevelés. Amikor a testi és a szellemi nevelésen túl a lelkét is fejlesztjük, az a növelés. Művészet pedig abban az értelemben, ahogyan Bruno Bettelheim is használta: ő azt mondta, hogy a növelés kreatív folyamat, amely sokkal inkább művészet, mint tudomány. Mindannyian találkoztunk már növelőművésszel, hiszen mindannyian ismerünk nehezen kezelhető, viselkedészavaros, deviáns gyerekeket, akik egy bizonyos felnőtt hatáskörében mintegy varázsütésre megváltoznak: kinyílnak,
megnyugszanak, kicserélődnek. Mintha szárnyuk nőne: jobbak lesznek. Figyelmesek, készségesek, együttműködők – nyitottak arra, hogy társaink legyenek a növelésben. Ideális állapot ez, erről álmodunk mindannyian, akik gyerekekkel foglalkozunk. Mitől változnak meg egy-egy rövid időre ezek a „nehéz” gyerekek? Attól, hogy a növelőművészből sugárzik feléjük az elismerő szeretet, amely azt mondja: te jó vagy, képes vagy megtenni, amire kérlek. Bizalmat kaptak a növelőművésztől, s a gyerekek ennek a bizalomnak igyekeznek megfelelni. Tudjuk, hogy az óvodáskisiskolás gyerekek mindent megtennének a szülő, az óvó néni, a tanító néni elismeréséért, szeretetéért. Igazi kis stréberek ők, számukra a felnőtt által felállított értékrend megfellebbezhetetlen. Ha bizalmat kapnak, akkor a bizalomnak igyekeznek megfelelni. Emlékszem, sok évvel ezelőtt, mikor még egy sort sem olvastam a gyermeknövelés művészetéről, én hordtam hittanra ötéves Csanád keresztfiamat. Eleven gyerek volt, gyakran tette próbára a szülők és az óvónők türelmét. Mikor először mentem érte az óvodába, mindjárt az átöltözés elején megdicsértem: „Nagyon ügyesen bekötötted a cipődet, Csanád!” Kihúzta magát, és nagy igyekezettel, önállóan felöltözött, majd odament, és feltűnő jámborsággal elköszönt az óvó nénitől. Akkor azt mondtam neki: „Örülök, hogy ilyen szépen tudsz öltözni és köszönni, Csanád! Jó gyerek vagy, büszke vagyok rád!” Sok év telt el azóta, Csanád néha napokat töltött nálunk, de soha semmi gondunk nem volt vele. Hályogkovács-módra alkalmaztam az elismerő szeretet módszerét, s bevált. Megjegyzem: ahányszor Csanád szülei feltűntek a láthatáron, a gyerek azonnal dacos és zsaroló alapállásba helyezkedett. A szülők sajnos már korábban beleléptek abba a nevelési csapdába, amelyből nem lehet szabadulni, nevezetesen: jutalmat ígértek a gyereknek, ha úgy viselkedik, ahogyan az normális. „Eggyel többet mesélek neked, ha elpakolod a játékaidat.” A gyerek villámgyorsan alkalmazkodik az ilyen helyzetekhez, másodszorra, harmadszorra már ő fog feltételt szabni: „Elpakolom a játékaimat, ha megveszed nekem a kisautót.” Kialakul a kölcsönös zsarolás általánosan elterjedt láncolata, amelyet szinte lehetetlen megszakítani.
Okosabb megelőzni.
A növelőművészek mindezt tudják – és mindannyian lehetünk növelőművészek. Meggyőződésem, hogy mindennél nagyobb szükségünk van ebben az országban gyermeknövelőművész-tanfolyamokra, ahol megtanulhatjuk nevelni-növelni a jövőnket. Ebben az országban, ahol az immár hivatalosan is beismert és feltárt gazdasági válságnál is nagyobb erkölcsi és kulturális válság uralkodik. (Elég talán arra a 2005-ös felmérésre hivatkoznom, amely szerint a magyar óvodások legkedvesebb televíziós műsora a Mónika-show). Ebben az országban, ahol egyre kevesebb gyerek születik, fogy a nemzet (a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ez év januárjában közzétett adata szerint az utóbbi ötven évben mintegy hatmillió magyar gyermek nem születhetett meg). Ahol egy 2005-ös felmérés szerint ezer házasságból 571 válással végződik, s egyre többen össze se házasodnak. Nemzetmentő feladat hárul a növelőművészekre. „A nevelés az a művészet, amely alkalmat ad a nevelőnek, hogy önmagát megismerje és nevelje” – írja Rudolf Steiner, a Waldorf-módszer filozófiájának és gyakorlatának megteremtője, aki szintén művészetnek nevezi a nevelést (ő a nevelés szót használta).
A gyereknövelés folyamata – mint minden kreatív, művészi folyamat – alkalmat ad arra, hogy a gyerek és növelője megismerhesse s ezen túl növelje is önmagát. Tehát ezek a fogalmak: kreativitás, önmegismerés, önnevelés kikerülhetetlenek a növelésben. A növelés művészetének gyakorlását mindig magunkon kell kezdenünk. Aki egészséges termést szeretne betakarítani, annak először a termőtalajt kell egészségessé tennie.
Általános nézet, hogy a nevelés nem más, mint ráhatás a gyerekre, sikere azon múlik, hogy mennyire erősen hatunk. Mintha a gyerek valamely munkadarab lenne: megmunkálandó anyag, amelyet bizonyos elvek, leírások alapján esztergálunk, kalapálunk vagy reszelünk. Csakhogy a gyerek nem lélek nélküli valami, amit nekünk kell formálnunk, hanem tulajdonságokkal, arccal, lelki sajátosságokkal rendelkező, reménykedő kis lény, akit ránk bíztak, s aki csakis a mi megértésünkön keresztül találhatja meg magát.
Túlságosan pragmatikus a világunk. Számok, eredmények határozzák meg az életünket. Amikor egy ember megszületik, elmondjuk, hány centiméter, mennyi a súlya, de arról alig esik szó, hogy vajon ez az ember miért érkezett. Nézzünk bele egy újszülött szemébe! Aki tapasztalta, tudja, hogy nem egyszerűen egy zavaros kék szemecskét látunk, hanem mély értelemről, mindentudásról árulkodó tekintetet. Meg is kell kapaszkodnunk, mert mintha egy kis bölcs nézne velünk szembe. Tudós barátaim természetesen idejében felvilágosítottak, hogy az újszülött – s egy darabig még a kisgyerek is – nem tud úgy fókuszálni a tekintetével, mint a felnőtt, a pillantása ettől olyan egyetemes.
Elfogadva, hogy ez így van, mi csak csodáljuk nyugodtan az újszülött tekintetét, és próbáljuk felfedezni benne az üzenetet! Az üzenet egy titokcsomagról szól. Senki sem érkezik üres kézzel: mindenki egy titokcsomagot hoz magával. Ez tartalmazza mindazokat a képességeket, lehetőségeket, amelyek segítségével az életben majd szépet, jót, hasznosat tehetünk. Tartalmazza mindazt, amitől az életünk értelmet nyer – mindazt, amitől boldogok lehetünk. A felnőtt – elsősorban a szülő – feladata, hogy ezt a titokcsomagot segítsen kibontani a gyermeknek!
„A gyerekek öt százalékánál óvodás- és kisiskolás korban jelentkezik az erőszakra való hajlam és az érzéketlenség” – írja Henning Köhler német gyógypedagógus a Magyarországon 2003-ban megjelent Rossz gyerekek pedig nincsenek című munkájában. Ez az arányszám az eltelt három évben meredeken emelkedett. Színházi találkozásaink során magunk is tapasztaljuk, hogy a kisgyerekek egyre nyugtalanabbak, rövidebb a koncentrálóképességük, szüleik által egyre nehezebben kezelhetők. Kérdés: gonosz, rossz gyerekeket látunk-e, vagy pedig zavarodott kisgyerekeket?
Kis falumban, Héregen, ahol élek, rajzkört vezetek a gyerekeknek: tizenheten járnak hozzám. Nemcsak kedvességükről, hanem durvaságaikról is hosszan mesélhetnék. A fiúk szüntelenül ugratják, csúfolják, provokálják egymást, a lányok veszekszenek és intrikálnak. Ha arra kerül a sor, birkóznak, ütnek, rúgnak. Olyanok néha, mint egy tizenhét fejű sárkány. Láthatóan, hallhatóan rengeteg durva hatás éri őket: otthon, az utcán, a médiában – mindenütt. Éppen ezért minden alkalommal mesélek nekik. S amint mesélni kezdek, megtörténik a csoda: a tizenhét fejű sárkány tizenhét tátott szájú, csillogó szemű, átszellemült angyalkává változik. Szomjasan isszák a mesét, és szebbnél szebb képekben rajzolják, festik meg az élményt. A jó benne rejtőzik a kisgyerekben. Az agreszszív gyerek sem rossz, csak belebújt a gonosz sárkány bőrébe. A vágya, hogy jó legyen, megfeleljen, nem teljesülhet megértő felnőtt, növelőművész nélkül. „A Felnőtt” büntetésen gondolkodik, akaratát mindenképpen át akarja vinni nevelése tárgyára. A Növelőművész figyel, és csodálkozva észreveszi a gyerekben a jót, a szépet. Azon van, hogy ezeket a szálakat erősítse. Ha tehát például azt látjuk, hogy a mese lélekemelő, megújító hatással van a gyerekekre, ha azt látjuk, hogy jobbak lesznek a mese hatására, akkor meséljünk nekik gyakran! Használjuk a gyermeknövelés egyik eszközeként a csodálatos, lélekgyógyító mesét!
(folytatjuk)
Forrás: Embertárs folyóirat, 2006:2, 118-125.o.
Feltöltve: 2017.04.30.
