A TUDÁS, AMELY ÁTFORMÁLTA PÉTERT
Vizsgáljuk meg Péter lelki útkeresését! A kőszikla, amelyre Krisztus az egyházát szándékozott építeni, bizony meglehetősen roskatag volt. Ám a tanítványok egyike sem fejlődött olyan látványosan önmaga és Isten megismerése terén a három év alatt, amit együtt töltött Jézussal, mint Péter. Nézzük meg, milyen valós, belső tudás birtokában lehetett Péter az útkeresés különböző állomásain! Az első állomás maga az első találkozás, amikor Krisztus elhívta őt, hogy kövesse. Vajon mit tudhatott ekkor Péter önmagáról és Istenről? Péter testvére, András ismerte meg elsőként Jézust, és azonnal a követőjévé lett. Ő mondta el Péternek, hogy megtalálta a Messiást, és ő vitte el Pétert Jézushoz, hogy győződjön meg erről a saját szemével. Péter ugyanazt tette, mint a testvére: otthagyta a halászhálóit, és Jézus követőjévé lett (Máté 4,18–22). A beszámoló alapján joggal feltételezhetjük, hogy Péter elfogadta Jézust mint Messiást. Tehát kijelenthetjük, hogy a régóta várt szabadítónak vélte, aki megmenti népét a római uralom alól. Ez a tudás nem más, mint hit: remény, amelyet Péter a testvére meggyőződésére és saját, rövid találkozására alapoz. De vajon mit tudhatott ekkor Péter önmagáról? Természetesen csak találgatok, de talán halásznak nevezte volna magát, esetleg hozzátéve, hogy kissé hirtelen haragú és kiszámíthatatlan. Talán ha megkérdezzük, mesélt volna arról is, hogy mennyire várja népe szabadítóját – ebből megtudhattuk volna, hogy bizakodó, hittel teljes ember. Annak azonban kicsi az esélye, hogy tisztában lett volna legmélyebb félelmeivel vagy rendkívüli büszkeségével. Ahhoz, hogy ilyen mélységben megismerje önmagát, előbb Istent kellett mélyebben megismernie. Az úton továbbhaladva Péter találkozik a vízen járó Jézussal (Máté 14,22–33). Logikus feltételezés, hogy ekkorra már viszonylag szilárdan hitt abban, hogy Jézus a Krisztus.
Számtalan csodatétel tanúja lehetett, hallotta, ahogy Jézus tanítja a sokaságot és személyes beszélgetéseket folytat, lehetősége volt közelről megfigyelni őt. Ezen a bizonyos estén azonban mindez meg sem fordul Péter fejében. A tomboló viharban hánykolódó csónakban sem őt, sem a többi tanítványt nem foglalkoztatja más gondolat, mint pillanatnyi biztonságuk. Amikor meglátják, hogy Jézus közeledik feléjük a vízen járva, megrémülnek. Jézus szavai azonban minden bizonnyal megnyugtatják őket: – Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek! Péter azonnal felel: – Ha te vagy az, szólj, hogy menjek oda hozzád a vízen! Krisztus ekkor felszólítja, hogy lépjen ki a csónakból, és induljon el felé, Péter pedig pontosan ezt teszi (lásd Máté 14,22–33). Ha ezen a ponton megkérdezhetnénk Pétert, hogy milyennek ismeri Istent, valószínűleg egyre erősebb meggyőződéséről számolna be azzal kapcsolatban, hogy Jézus a Krisztus. Elmondaná, hogy egyre reményteljesebben figyeli Jézus csodatételeit, és hogy mind bizakodóbb azt illetően, hogy Isten meghallgatta népe imáit, és elküldte végre a Szabadítót. Ha önmagáról kérdeznénk, talán már tudna mesélni a félelmeiről is. Jézus hívására összeszedte ugyan a bátorságát, és elindult a vízen, mégis megrémült, amikor süllyedni kezdett, mert nem Krisztusra, hanem a hullámokra nézett. Ugyanakkor – tenné hozzá sietve – emiatt csak tovább erősödött a Jézus iránti bizalma. Ha előreugrunk a történetben oda, ahol Jézus megmossa a tanítványok lábát (János 13), azt látjuk: Péter először nem engedi meg Jézusnak, hogy az ő lábát is megmossa, majd pedig Jézus megjövendöli Péter árulását. Vajon ezen a ponton hogyan nyilatkozna Péter Istenről és önmagáról? Valószínűleg határozottan állítaná, hogy szereti Jézust, mély meggyőződése, hogy ő a Krisztus, és megrökönyödve hallotta Jézus jövendölését, miszerint hamarosan el fogja árulni őt. Nem is tud napirendre térni efölött. Bizonyára elképzelhetetlen számára, hogy valaha is megtagadná Jézust. Hát nem tudja Jézus, mennyire szereti őt? Nem tudja, milyen hősies, bátor és erős a meggyőződése? Péter feltehetően úgy véli, Jézus téved a jövőt illetően – könnyebben kételkedik Jézusban, mint saját magában. Egyelőre nem látja reálisan sem saját büszkeségét, sem a félelmeit. Ha az árulást követően is meglesnénk Pétert (János 18,15–27), minden bizonnyal önmagába roskadva találnánk, kínok között, bűntudattól gyötörve. Egyetlen szempillantás alatt kell szembesülnie saját gyávaságával, hűtlen, áruló természetével és legmélyebb félelmeivel. Talán az is eszébe jut, milyen könnyen sebet ejtett Jézus jövendölése a büszkeségén. Esetleg felidézi, milyen hevesen tiltakozott: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, én nem!” (Márk 14,29) Más szóval, leggyarlóbb, leghitványabb énjével kénytelen szembesülni, és irtózik önmagától. Végül pedig gondoljuk át, mit tudunk meg Péterről a feltámadt Krisztussal való találkozása alkalmával (János 21,15–25)! Jézus halálát követően Péter és még néhányan a tanítványok közül visszatérnek a halászathoz. Ugyan mi más választásuk lenne! Miután egy éjszakán át nem fognak semmit, kora hajnalban észrevesznek egy idegent a parton, aki a fogásról faggatja őket, majd pedig azt javasolja, hogy a hajó másik oldalára vessék ki a hálójukat. A háló azonnal roskadásig megtelik hallal, ők pedig felismerik az Urat. Péter rögvest a vízbe ugrik és kiúszik a partra. Péter árulásának mintáját követve Jézus háromszor kérdezi meg, hogy jobban szereti-e őt, mint a többi tanítvány. Így Péter három lehetőséget kap arra, hogy biztosítsa Jézust a szeretetéről – mindegyik árulásért egyet. Jézus válaszként újra elhívja, hogy kövesse őt (János 21,19): pontosan úgy, mint kapcsolatuk kezdetén. Vajon mit mesélne Péter ezek után arról, hogy milyennek ismeri Istent és önmagát? Sejtésem szerint azzal kezdené, hogy eddig mennyire keveset tudott önmagáról és Jézusról. Azt hiszem, ámulattal beszélne Jézus megbocsátásáról. Eddig objektív információk birtokában volt, miközben figyelte Jézus kapcsolatát az emberekkel, most azonban személyes és mély megismerésről tesz tanúbizonyságot. Biztos vagyok benne, hogy egészen új szinten áll készen arra, hogy kövesse Jézust, akit most már nemcsak az eszével, hanem a szívével is ismer. Péter életében tehát nyomon követhetjük az egyre mélyülő istenismeret és az önismeret összefonódását. Péter nem ismerhette meg igazán Jézust anélkül, hogy Jézushoz viszonyított önmagát is megismerte volna. Mindaddig nem ismerte önmagát, amíg Jézus tükröt nem tartott elé. S miközben önmagát egyre jobban megértette, Jézust is igazán megismerhette. Isten és önmagunk megismerése tehát interaktív fejlődési folyamat. Ennek eredményeként képes átformálódni az énünk, s ez a kereszténység lényege.
AZ ISTENI INVITÁLÁS
Tegyük fel magunknak a kérdést: mit tudtam meg önmagamról az Istennel való kapcsolatomból merített tapasztalatomból? És mit tudtam meg Istenről, miután őszintén szembenéztem önmagammal? A keresztények jelentős része valószínűleg a bűnt említené elsőként, amit az Istennel való kapcsolata során megtudott önmagáról. Arra a kérdésre pedig, hogy mit tudott meg Istenről, a többség valószínűleg Isten megbocsátását és szeretetét említené. Mindezek valóban fontosak, és a későbbi fejezetekben még kitérünk rájuk. Mégis, ezeken kívül mit tudtunk meg önmagunkról és Istenről a vele való találkozásunkat követően? Noha sokan már több mint három éve követjük Jézust – tehát régebb óta, mint Péter az előbb vizsgált életszakaszában –, sajnos gyakran nem teremtünk rá lehetőséget, hogy a bemutatkozást bensőséges, mély kapcsolat kövesse. Istennel való személyes kapcsolatról beszélünk, miközben sokan még annyit sem tudunk Istenről, mint futó ismerőseinkről. Megelégszünk azzal, hogy ezt-azt tudunk róla. Bizony, sokunknak igencsak felszínes a kapcsolatunk vele. Csoda-e, hogy így önmagunkról sem tudunk meg sokat? Ha úgy érzi, ez önre is vonatkozik, ne engedje, hogy hatalmába kerítse a bűntudat! Inkább Isten invitáló szavára figyeljen fel ebben a felismerésben, mintsem számonkérésére! Ő arra hívja, hogy lépjen ki a csónak biztonságából, és a lelkében dúló vihar kellős közepén, ebben a kaotikus, sebezhető állapotban találkozzon Jézussal. Hogy az objektív tudáson túl személyes ismeretre is szert tegyen. Azaz, hogy valóban megismerje őt.
Részlet David G. Benner: Az önismeret ajándéka c. könyvéből – Harmat Kiadó, Budapest, 2014, 29-34. – A kiadó szíves engedélyével
Feltöltve: 2016.04.24.
