„24Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. 25A többi tanítvány elmondta neki: »Láttuk az Urat!« Ő azonban így szólt: »Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalába nem helyezem, én nem hiszem!«
26Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött – bár az ajtó zárva volt –, megállt középen, és így szólt: »Békesség nektek!« 27Azután azt mondta Tamásnak: »Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő!« 28Tamás azt felelte: »Én Uram és én Istenem!« 29Jézus erre azt mondta neki: »Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.«” (Jn 20,24-29)
A „hitetetlen” Tamás története sok művészt ihletett meg. A pannonhalmi képtárban is van egy festmény, mely az elhangzott jelenetet ábrázolja: amint Tamás a Föltámadt Úr Krisztus oldalába bocsátja ujját. Ilyen és ehhez hasonló ábrázolásokkal bizonyára lépten-nyomon találkozhatunk. Érdekes, hogy az evangélium kifejezetten nem mondja, hogy Tamás Jézust valóban megérintette volna. Jézus fölszólítására: „Tedd ide ujjadat és nézd a kezemet. Nyújtsd ki kezedet s tedd oldalamba”, Tamás egy hitvallással válaszol: „Én Uram, én Istenem!”
A hitről van tehát szó, e körül forog az egész evangélium. János itt, könyvének végén egyértelműen bevallja írói szándékát: egész könyvét azért írta meg, hogy mi, olvasók, higgyünk, s a hit által életünk legyen. János szerint ugyanis érdemes Jézusban hinni. Sőt, az evangélista azt mondja itt, hogy tulajdonképpen nem is szükséges megírni mindazt, amit Jézus tett. Nem is lehet, de nem is szükséges. Jézus sorsának és alakjának János általi bemutatása is elégséges ahhoz, hogy higgyünk s a hit által életünk legyen.
Nagy dolgot mond ki ezzel János apostol: Arra figyelmeztet bennünket, olvasókat, hogy nem szabad szomorkodnunk azon, hogy mi nem voltunk Jézus apostolai. Hogy mi nem ismertük őt életének földi napjaiban. Hogy nem tapintottuk Jánossal és Tamással Jézust, az Életet. Mert egyáltalán nem szükséges, hogy „mindent” tudjunk róla. Ennek ellenére hihetünk Őbenne!
Maga a Föltámadott Jézus mondja: „Boldog, aki nem lát és mégis hisz.” – E mondatocska Tamás történetében, a János evangélium végén egyértelműen nekünk szól. Mondhatnánk azt is, hogy ez az egész evangélium egyik csattanója…
Hiszen mi vagyunk azok, akik nem látunk, sohasem láthatunk úgy, amint arra az apostolok voltak képesek. Még ha meg is jelenik nekünk Jézus, nem azonosíthatjuk őt úgy, mint azok, akik földi életében ismerték. Mi nem az apostolok nemzedékéhez tartozunk. Nekünk ez az ajándék nem adatott meg. – Ellenben megkaptunk egy másik ajándékot – melyen osztozunk az apostolokkal és minden kereszténnyel: a hit ajándékát. Éppen az apostolok és az őket követő keresztény nemzedékek tanúságtételére támaszkodva juthatunk el magunk is a hitre. Mi is megvallhatjuk Tamással Jézus előtt: „Én Uram, én Istenem !” – Hiszen ne felejtsük el – ahogy János előadásában maga a Föltámadt Jézus mondja – „Boldog, aki nem lát és mégis hisz.”
János apostol nem határozza ugyan meg a hitet, azt azonban az imént fölolvasott evangéliumi szakaszban is nyilvánvalóvá teszi, hogy e hit életadó valóság. Ha hiszünk Jézusnak, akkor e hit képes átalakítani életünket. Képes széppé, nemessé, ragyogóvá tenni azt. Ez a hit által átjárt új minőségű élet még a halálon is túlmutat. Ha Jézusban hiszünk, akkor még a halál sötétségétől sem kell félnünk…
Mégsem pusztán arról van szó, hogy valahogy megmentsük a mi kis életünket! Hogy mindenáron legyőzzük, „túléljük” a halált. Ellenkezőleg: az élet pont olyan, hogy ha meg akarjuk tartani, akkor biztosan elveszítjük… Csak ha önként lemondunk életünkről, csak ha készek vagyunk naponként újra meg újra elveszíteni azt, csakis akkor nyerhetünk igazi életet… Ez az igazi élet tehát nem az önmagunk sértetlenségének mindenáron való megőrzését jelenti. Hanem azt, hogy Jézus, s Vele az Ő Atyja vesz lakást a szívünkben. Hogy már nem magunknak élünk, hanem Neki és testvéreinknek.
A hit a maga teljességében éppen ezt az életet jelenti, illetve annak kezdetét: a megkezdett örök életet. Önmagunk furcsa megnyerését, mely önmagunk elveszítése által történik. Hogyan is mernénk ebbe belemenni hit nélkül? Hogyan is vállalhatnánk ezt, ha nem bíznánk Jézusban, aki értünk adta életét – hogy életünk legyen, mégpedig bőségben legyen?
A hit: bízni Jézusban és hagyni, hogy e bizalom irányítsa cselekedeteinket. Hagyni, hogy maga Jézus vezessen minket életünkben. Bátran elévinni még félelmeinket és kételyeinket is, mint tette Tamás. Hogy Ő, a Föltámadt Úr ajándékozzon meg minket újra meg újra a hit ajándékéval. Hogy megvallhassuk mi is Tamással: „Én Uram, én Istenem !” S halhassuk mi is az Úr válaszát: „Boldog vagy, mert hittél.”
Bakos Gergely OSB
Feltöltve: 2014.05.18.
