Erika 30 éve dolgozik ápolónőként, fáradhatatlan a betegek szolgálatában. Az ápolást hivatásának tekinti, mély kötelességtudattal fordul minden betege felé.
– Hosszú évek óta tevékenykedsz betegek között, mi az, ami erőt ad neked ehhez a sokszor kimerítő munkához?
– A beteg felé mindig van egy-egy olyan apró gesztus, amit pénzzel nem lehet megfizetni. Mégis értékelik, hogy velük vagyok. Az idősek, de a kórházi betegek is általában kiválasztanak maguknak egy bizalmast, olyan ápolót, akiben jobban megbíznak. És az ember azt veszi észre, hogy jól esik a betegnek, hogy ő látja el. Kicsit biztonságban érzi magát. Jó érzés ezt megadni.
– Lényeges a személyes közelség?
– Hát igen, őnekik inkább. Azt tapasztalom, hogy ők mintegy kijelölnek embereket. Aki emberekkel bánik, azzal ez óhatatlanul megtörténik – szociális szférában, óvodában-iskolában, vagy másutt. Mindjárt egy bizonyos fokú szimpátia alakul ki a gondozó irányába. Úgy érzik a betegek: na, ennek az embernek elmondhatom, amire szükségem van, kérhetek tőle dolgokat. Ha valaki nem szívesen segít, azt megérzik.
– Véleményed szerint kell-e válaszolni erre a szimpátiára?
– Ha ő engem „kijelöl”, akkor próbálok én is ennek megfelelően viszonyulni hozzá.
– Miért tartod ezt fontosnak?
– Mert annyi rossz van az életben… sok minden, amitől zaklatott lehet egy beteg. Amikor mosdatod, beszélsz a beteggel, a hozzáállásodtól megnyugszik egy kicsit.
– A legtöbb, amit adhatsz neki, ha megadod számára a figyelmet, amire vágyik…
– Igen, és ezt nem lehet pénzzel megfizetni. Ez a hivatás. Nemcsak az éppen bejövő embert látod benne, hanem, hogy felelsz érte, mindenféle szempontból.
– Mi vezetett téged ehhez a hozzáálláshoz?
– Sok olyan embert láttam, akiket bekényszerítettek az otthonba. Ezután úgymond „összerogytak”, és fontos volt átbillenteni őket ezen az állapoton. Volt, hogy később azt mondta valaki közülük, hogy már nem is menne haza, ez lett az otthona. Borzasztó dolog a drasztikus váltás, főleg, ha valaki nem egyezik bele, csak elszenvedi. Új környezet, emberek, szabályok, amelyekben szinte elveszik…
– A személyes figyelem elviselhetőbbé teszi az elfogadhatatlant.
– Igen, mindenképpen. Ez folytatódik tovább a személyes bizalom megerősödésében is. Döntő dolog, hogy amikor bejön valaki, hogyan fogadják.
– Meghatározza az első benyomásokat, és azt is, hogy milyen hangulatban kezdi az itteni életét.
– Éppen ezért, amikor a kórházban dolgoztam, mindenkit arra buzdítottam, hogy saját maga döntsön, ha beköltözne valahová. Könnyebb úgy.
– Segítőként feladatunk, hogy támogassuk a beteget abban, hogy valóban azt tudja választani, ami számára a legjobb.
– Igen. A döntés után pedig fontos mellette állni. Embernek tekinteni mindig, akkor is, ha már nem ért meg. Én mindig elmondom nekik, hogy most éppen mit csinálunk, mert sokszor azt sem tudják, mit akarunk. Most öltözünk, mosakodunk… Így könnyebben együttműködnek.
– Ezzel bevonod őket a tevékenységekbe, akkor is, ha már tehetetlenek. Átérezhetik, hogy ami történik velük, „róluk” is szól.
– Igen, és megértik, mit akarunk tőlük. Emellett fontos a humor, néha oldani kell egy kicsit a feszültséget.
– A párbeszéddel partnernek is tekinted a beteget?
– A kezdők gyakran azt gondolják, hogy ha a beteg nem tud már úgy gondolkodni, vagy beszélni, nem olyan fontos a hozzáállás. Pedig a beteg ekkor is érez, megérzi a viszonyulást. Nem szabad leírni senkit. A legfontosabb az, hogy hogyan viszonyulunk hozzájuk, ember az emberhez. Feladatunk, hogy biztosítsuk, hogy a mindennapi életük elviselhető legyen. Ez csak hivatástudattal megy.
– Úgy tűnik, több évtizede fáradhatatlanul látod el ezt a munkát. Mi a titkod?
– Sokszor mondtam, hogy lejjebb adom… De mindig arra gondolok, hogy én is megöregszem, és nekem is jól esne a szeretetteljes törődés. Nem tudom másképp csinálni, én már így fogok meghalni.
– Biztos vannak pillanatok, amikor elfáradsz, mi jelent töltekezést akkor?
– Fontos a távollét, hogy hazamegyek, és kiszakadok ebből a közegből. Aki otthon ápol beteget, annak ez nehezebb. Azoktól, akik nap, mint nap, szinte 24 órában csinálják ezt, gyakran hallani, hogy nem bírják. Meg lehet érteni. Sokszor én is megfáradok, és kijön belőlem a feszültség, de aztán ha konfliktus adódik, utána rendezem a dolgokat magamban, a jó Istennel, meg a többiekkel – kollegákkal, betegekkel is.
– A nehéz helyzeteket fontos feldolgozni, ha kell, megbeszélni.
– Igen, e nélkül nem megy. Ha valaki csak amiatt csinálja ezt, mert kell a munka, sokat szenved, de éppígy az is, akit ápol. Ha valakinek iszonyú nehéz elviselni a munkáját, az nem tud mosolyogni, és szépen beszélni a beteggel…
– Ezt csak tudatosan lehet fölvállalni.
Említetted, hogy aki otthon van, annak nehezebb, hiszen nehezebben tud kilépni az ápolási helyzetből, állandó készültségben van. Van-e számukra javaslatod, mi az, ami erőt adhat?
– Sokat segíthet, ha a családtagok összedolgoznak, jól megszervezik, elosztják a munkát, de ha ez nem megoldható, a házi gondozás szolgáltatásai, vagy a hospice szolgálatok segíthetnek.
– Mindenképp javaslod külső segítség bevonását, hogy pihenni is tudjon a családtag?
– Muszáj, anélkül nem megy. Egy idő után az ápolás annyira kivesz mindent az emberből, hogy teljesen kimerülhet. A másik probléma, hogy a beteget nem lehet otthon hagyni egyedül. Egyre többen kényszerülnek majd segítséget kérni, hiszen a nyugdíjkorhatár is kitolódott, munka mellett még kevesebben tudják majd ellátni a beteg hozzátartozót.
– Ha visszagondolsz, mi volt a legszebb élményed az ápolói munkád során?
– Amikor a kórházban voltam, gondoztam egy igen fiatal, 35 éves nőt. Nagyon beteg volt, talán valahol tudta is, hogy haldoklik. Egyik nap megjelentem, mosolyt erőltettem az arcomra, érte. Ekkor azt mondta: ha meglátom magát, már biztonságban érzem magam. Megdöbbentem.
– A legfontosabb a betegek számára a kapcsolat.
– Igen. Az egyik osztályon a főorvos már úgy fogadott, hogy „sok szépet hallott rólam”. Ezek számunkra talán jelentéktelen, apró dolgoknak tűnnek, de a betegeknek nagyon sokat adnak. Fontos a betegek ismerete is, és a távolságtartás. Nem szabad, hogy a beteg észrevegye, de a gondozás során irányítani kell sok mindenben. Ezt nagy tisztelettel, finoman, alázattal lehet csak tenni. Csak az tudja „leszerelni” a beteget, akinek már sok a tapasztalata. Gyorstalpalón ezt nem lehet megtanulni.
– Hogyan foglalnád össze, mit jelent neked ez a munka?
– Hát az életemet. Néha nagyon nehéz, de mégis, újra erőt merítek.
– Honnan jön az új lendület?
– Mindig arra gondolok, hogy én ezt vállaltam, s ha én nem úgy viselkedek velük, amint kellene, akkor ki fogja megtenni? Mindig oda lyukadok ki, hogy ezt nem tudom másképp csinálni, csak így érdemes.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2014.06.30.
